Hunyadi János újabb nagy győzelmét jelentené, ha Nándorfehérvár után most a Magyar Nemzeti Filmalapnál is sikerre vinné az övéit. A magyarságot. Bennünket. Azt a nemzetet, amely végre büszkén, emelt fővel szeretné hírül adni saját történelmének büszkeségét – filmvásznon is. Ez eddig nem vagy csak alig adatott meg, holott gazdag múltunk nem szűkölködött dicsőségekben. Csakhogy valakik valamiért ezt sosem tartották/tartják fontosnak hirdetni. Márpedig a magyar embernek is – mint mindenki másnak – szüksége van a hőseire, ragaszkodik hozzájuk. (És ahogy az elmúlt „Hunyadi-napokat” – a tervezett Hunyadi-film körüli tüzes vitákat – figyelem, ha kell, harcolni is képes lesz értük.)
Hunyadi Jánosnak most azt a földhözragadt szemléletet kell legyőznie, amely nincs tisztában azzal, hogy ennek a hányatott, megtiport, megalázott nemzetnek végképp elege van az elhallgatott történelemből. (Ámbár meglehet, nem is földhözragadt ez a szemlélet, inkább tudatosan aljas, és nem is elhallgatja, egyenesen meghamisítja a históriát…) Abból a hitvány érvből sem kérünk, hogy Hunyadi nándorfehérvári diadalának története rajtunk kívül senki mást nem érdekel. Dehogynem! Hiszen ez a diadal az egész világot érinti – csupán a világ nem tud róla, mert nem jutott el hozzá a híre. Nemcsak nálunk szól délben a harang, hanem a keresztény világban mindenütt – ám csak mi tudjuk, miért.
Ha majd elkészül a Hunyadi-film – a hiteles, igazi! – mások is tudni fogják…
Ez a film azonban nem lehet akármilyen – múltunk lenyomataként generációk sorának készül. Nem a filmalap vagy annak helyzetbe hozott, nagy hatalmú forgatókönyvírójának hollywoodi gagyiját (kitalált janicsártörténeteket, lovári és héber tüzéreket, egyebet) szeretnénk látni a vásznon, hanem a korszakot ismerő, magyar szívű alkotók felelős munkáját. Nem alkuszunk!