Már majdnem úgy volt, hogy az ország karácsonyfája köré kirakott Kossuth téri szánkók mostantól a mindenkori elvadult randalírozók szimbólumaivá lesznek, ám mára kiderült, talán mégsem egészen… Sőt! Azzal, hogy a székely Gyimesvölgyi Férfikórus tagjai a minap új szánkókkal pótolták ki az árva gyerekeknek szánt, ellopott, összezúzott, felgyújtott ajándékkészletet, a gyalázatos história egy másik olvasatot is kapott. Valami olyasfélét, hogy a szeretet makacs. Eltiporhatatlan. Hogy nem nagy tétel ez a néhány szánkó, a kevésszavú székelyek beszédes ajándéka? Forintban számolva biztosan nem, csak hát régről tudjuk: a szeretet – ahogyan az aljasság is – nem forintosítható.
Azt nem tudom, hogy ez az újabb szánkós hír mekkora pályát fog befutni – alig hiszem, hogy címoldalon hozzák majd a nyugati lapokban, hisz nem illik a szokásos „magyarországi hírekbe”. Idehaza megjelent ugyan néhány ellenzéki médiumban a szánkótörténet második része is, ám a kommentek némelyikéből kiderül, nem mindenhol ért el a szívekig. Ilyeneket olvastam: „Nincs szörnyűbb látvány egy szánkóra szorult gyereknél, hehe”, „Játsszák a székelyek az irgalmas szamaritánust”, „Mi haszna van a rászoruló gyerekeknek abból, hogy egy rakat szánkó ácsorog a Kossuth téren?” Stb. (A tegnapi tüntetések szónokai szót sem ejtettek a történetről.) A „székely szánkók” hírénél jóval nagyobb nyilvánosságot kapott az a Hadházy-közlemény, amelyben a politikus adakozásra kéri híveit – no, nem szánkóvásárlásra, hanem arra, hogy harcostársaival folytathassa a tüntetéseket.
Kinek a harcteret jelenti a Parlament előtti tér, kinek az ország szívét, ahol a nemzet karácsonyfája áll.
Vasárnap meggyújtjuk advent utolsó gyertyáját.