Az egykori csendőrnyomozót 1959-ben akasztotta fel a kádári „igazságszolgáltatás”. Miért? A forradalom alatti tevékenységéért aligha (élelmiszert szállított az éhező fővárosiaknak), fegyver nem volt a kezében. Régi „sérelmét” torolta meg rajta a humanista Kádár-hatalom.
Kristóf egyike volt annak a három nyomozónak, aki annak idején őrizetbe akarta venni Ságvári Endre illegális elvtársat egy budai cukrászdában. Ki ne ismerné az 1944-es történetet? Ságvári épp latortársával kávézgatott, amikor az asztalához lépő hatósági emberek arról tájékoztatták, hogy le van tartóztatva. A munkásmozgalom leendő hőse erre lerakta a mokkáscsészét, majd elővette a pisztolyát, és rálőtt a detektívekre. Egyikük a helyszínen meghalt, társa azonban visszalőtt és leterítette a fegyelmezetlen vendéget.
(Aki állítólag halála előtt még beszólt a nyomozóknak: „Harminckét nevem volt. Találjátok ki, melyik az igazi.”) A kivégzett, s csak 2006-ban rehabilitált Kristóf László nyughelye máig ismeretlen. Holttestét a mozgalom szokásainak megfelelően egy jelöletlen gödörbe dobták. Hogy teljes legyen a kommunista reváns: Kristóf László verőcei utcája a Ságvári nevet kapta.
A történet a „hősies helytállás” bolsevik szimbóluma lett, Ságvári emlékét évtizedeken át párás szemmel emlegette az utókor. Köztereket, intézményeket neveztek el a dacos lövöldözőről, a lakájirodalom misztikus magasságokba emelte, film készült róla, sőt az úttörővasút egyik állomása a sztárpartizán nevét kapta.
Persze konkrét célja is volt az ítéletnek: megmutatni, hogy a forradalmat a horthysták szervezték. Nagy szükség volt a Ságvári-példaképekre, és Bandi „jó arc” volt. Ámbár szódásüvegaljra hajazó szemüvegével engem inkább a rövidlátó kommunizmusra emlékeztet.