A nemzetközi szeszfronton elfoglalt előkelő helyezésünkről hallgattam egy reggeli beszélgetést nemrég valamelyik adón. Érdekes volt a műsor, kár, hogy szerencsétlen időpontban ment le az adás; az érintettek zöme valószínűleg még föl sem ébredt, esetleg haza sem ért.
Mindenesetre megtudtam: a folyamatos utánpótlás-nevelés következtében Magyarországon hamarosan egymillió alkoholistával koccinthatunk, és tovább nő a „nagyivók” száma is. Italtérképészetileg ezt úgy kell elképzelni, hogy a rózsaszínűnek ábrázolt Európából szinte kiugrik a jajvörös Kárpát-medence. Vagy inkább kitántorog.
Hogy mit kéne tenni? Nehéz kérdés. Az alkoholtilalmak sosem voltak népszerűek – a harmincas évek Amerikájában szinte polgárháborúvá fajult a bevezetése, Gorbacsov vodkastopja sem jött be ötven évvel később, akárcsak Kádár délelőtti szeszkorlátozó rendeletei a maguk idejében. (Olvasmányainkból tudjuk, hogy a tengerészek lázadni is képesek voltak, ha elmaradt a rumadag.)
Pár éve mifelénk a központi kocsmában már az felzúdulást keltett, hogy híre ment, a rendőrség ezentúl büntetni fogja az italosan kerékpározókat. Az egyik biciklis fogyasztó azzal érvelt, ő még egyetlen embert sem gázolt el, vagyis kikéri magának a közúti razziát.
(Itt jegyzem meg, Magyarország a KGST-időkben ráadásul a borhamisítás paradicsoma volt. A patinás Kecskemétvin például évi négyszázezer hektoliter hitvány seprőborból készült, cukorral és tiszta szesszel feljavított „csemegebort” exportált a keleti piacokra, amitől aztán előbb a fogyasztó, később maga a kommunizmus is megingott.)
A műsorban megszólaltatott szakértő az egyik legnagyobb problémának azt nevezte, hogy Magyarországnak nincs igazi alkoholstratégiája. (Az alkoholistáknak van: irány a kocsma!) Elnézve néha Jean-Claude Juncker elnököt, az Európai Uniónak se nagyon…