Zabszem se fér a székelyföldi főváros román elöljárójának ülepébe… Marosvásárhely román polgármestere szerdán arról értesítette a Székely Nemzeti Tanácsot, hogy nem engedélyezi a felvonulásukat a péntek délutáni megemlékezés után, sőt petíciójukkal is legföljebb tíz személy mehet a prefektusi hivatalhoz. Ha tehetné, magát a rendezvényt is betiltaná – csakhogy egy tavaly született jogerős bírósági ítélet kötelezi a városvezetést: tudomásul kell vennie a székelyek bejelentését.
Az ünnep helyszíne, a marosvásárhelyi Postaréten álló Székely vértanúk emlékműve a hősi helytállás szimbóluma. Ezen a helyen végezték ki 1854. március 10-én a Habsburg-ellenes felkelés székely vezéralakjait; emléküket másfél évszázada obeliszk őrzi. Aligha mondok újat azzal, hogy az itt tartott megemlékezések mögött kimondatlanul is a régről vágyott székely autonómia áll. Több mint főhajtás ez a rendezvény, és ezt vállalja, ki is mondja a székelység.
Néhány éve sok tízezredmagammal én is ott szorongtam a postaréti megemlékezésen. Felejthetetlen élmény volt. A pesti Múzeumkertben, azon a nagy márciuson lehetett olyan hangulat, mint ott, az obeliszk tövében. Még az eső is ugyanúgy szemerkélt, még a pontokba szedett követelések is rímeltek: Mit kíván a magyar nemzet? – Mit kíván a székelység?… A tömeg szinte belepte a tavaszi domboldalt. A beszédek szusszanásszüneteit harsány kiáltások törték meg: „Tűrjünk-e tovább?” – nyomban érkezett a máshonnan ismert válasz: „Nem! Nem! Soha!”
De régen is volt 1918. december 1-je, amikor az Erdélyt, Bukovinát és a Bánságot Nagy-Magyarországtól elszakító Román Nemzeti Tanács Gyulafehérváron azt ígérte: a megalakuló Nagy-Romániában teljes nemzeti szabadság illet meg majd minden ott lakó állampolgárt és felekezetet.
Hogy kopik a román emlékezet…