Maga a nagy nap, 1848. március 15-e időjárási értelemben semmitmondón indult. Borús, hűvös hajnalra ébredt az ország, bánatosan szemerkélt az eső, a közelgő tavasznak nyoma sem volt. Némely krónikás tudni vélte, ha Petőfi akkor nincs a Pilvaxban, talán még a forradalmat is elnapolják egy barátságosabb reggelre.
Csakhogy a tüzes költő akkorra már rímbe szedte a nemzet akaratát – „Rabok tovább nem leszünk!” –, ráadásul szerkesztve állt már a 12 pont is. Csak a szikra kellett.
Petőfi még legbőszebb pillanataiban is távolabbra látott a többieknél. Buzgalma a folytatást is beragyogta. Tudta, lángot lobbantani – március tizenötödikét csinálni – talán más is tud, ám parazsat őrizni csak kevesen. Ki ne ismerné a nagy nap további állomásait: Landerer–Heckenast nyomda, Nemzeti Múzeum, helytartótanács, Táncsics-börtön, Nemzeti Színház…
Azon a 170 évvel ezelőtti napon nem folyt a vér – a harsány és önfeledt egyetértés napja volt 1848. március tizenötödike. Hogy mekkora ünneppé lett, jól mutatja: még a vörös diktatúrák sem merték betiltani a maguk idején az évenkénti megemlékezéseket.
Piros betűjét ugyan 1951-től feketére cserélték a naptárban, de elhallgatni nem volt bátorságuk. (Bolsevik trükkel a hatalom megpróbált az ünnep élére állni, kitalálták a forradalmi ifjúsági napok rendezvénysorozatot, így állítván „párhuzamba” a forradalmat a gyilkos tanácskommünnel és az 1945-ös „felszabadulással”.)
Petőfi nem kis büszkeséggel írja akkori naplójában, miként fogadta a Budán székelő „hatalom” a nagy nap végén a forradalmi választmány küldöttségét: „A nagyméltóságú helytartótanács sápadt vala, és reszketni méltóztatik, és ötpercnyi tanácskozás után mindenbe beleegyezett.” Meg aztán nem is igen volt más választása.
Talán ezen a napon fogant meg a költőben a későbbi verssor: „Hatalmas kezdesz lenni végre, nép.”