A hazai közvéleményt persze semmiről sem tájékoztatták, a másnapi Népszabadságból (1968. augusztus 22.) is csak annyit lehetett megtudni, hogy „Magyarország a VSZ-tagországokkal vállvetve internacionalista segítséget nyújt a baráti Csehszlovákiának”. Moszkva döntött: csatlósaival fölkeresi Dubcek Csehszlovákiáját, ahol akkoriban kezdtek más szelek fújdogálni. Mondják, Kádár morgott egy keveset, de aztán összecsapta a bokáját, és a 11 ezer fős magyar hadosztály is átlépte a határt, bevonult a Felvidékre.
Kevesen hitték volna, hogy odaát leköpik a magyar katonát. Akkor, 1968 őszén leköpték.
Csehszlovákiának is megvolt a maga „Kádár Jánosa”. Gustáv Husáknak hívták az ottani Júdást, életrajza számos hasonlóságot mutat a mi kacsingatós Jani bácsinkéval. Nemcsak földi pályájuk hossza, de születésük és haláluk ideje is nagyjából egybeesik, meg még sok más…
A háború előtt mindketten illegális kommunistaként bosszantották hazájuk törvényes rendjét, majd amikor pártjuk hatalomra került, egyaránt vezetőkké lettek. Persze, csak ideig-óráig, mert a koncepciós perek során – ez odaát is tradíció volt – Husákot is, Kádárt is lecsukták a saját elvtársaik, négy-négy évet ültek.
Ahogyan 1956-ban Kádár Nagy Imréhez, ugyanúgy viszonyult 1968-ban Husák is az ottani reformer miniszterelnökhöz, Alexander Dubcekhez: először támogatta, majd ellene fordult. A „rendcsinálás” után természetesen Husákból is első ember lett, akárcsak a mi köpönyegforgatónkból. Neki is járt a harminc ezüst… Lemondatásuk is nagyjából egybeesik: Husáknak 87-ben, Kádárnak 88-ban kellett mennie.
Halála előtt mindkét ősateista papot kért, meggyónt. Talán azt az ötven évvel ezelőtti, gyalázatos napot – 1968. augusztus 21-ét – is, amikor a vörös ármádia 500 ezer katonája lerohanta Csehszlovákiát. Brezsnyev ötletére, Husák árulásával, Kádár kacsintásával.