Két témája volt a hét végén megtartott genfi ENSZ-csúcsnak: az évtizedek óta megosztott Ciprus kérdése, illetve az, hogy tényleg berúgott-e már megint Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke. Megállapodás csak utóbbiban született: a jelen lévő notabilitások többsége úgy ítélte meg, elnök uram már nem volt szomjas… Nem bizony. Látni is lehetett, amint a tárgyalások szünetében egyensúlyát keresve vidáman szlalomozik a bútorok között – bár korábban ő maga mondta, hogy egy régi balesete miatt néha nem áll biztosan a lábán, innen a cifra járása. Ebbe azért ne menjünk bele, ismerői szerint ugyanis inkább a már reggel bepuszilt konyakok (majd a napközbeni „emlékeztetők”) magyarázzák a statikai diagnózist.
Az egy dolog, hogy annak idején Winston Churchill is nagy tisztelője volt a konyaknak, csak ez nála nem járt kapcsolódó látványos attrakciókkal. Junckerrel szemben a néhai brit miniszterelnök sosem szorongatta meg nevetgélve a spanyol pénzügyminiszter torkát, sosem vágta viccesen fejbe jegyzetfüzetével az osztrák kancellárt, nem paskolgatta Berlusconi kopaszodó fejét, de még csak nem is pofozta föl kedvesen az uniós klímabiztost és – nem utolsósorban – a magyar miniszterelnököt. (Anno, még luxemburgi kormányfőként, Juncker nevetgélve bekapta az orra elé tolt mikrofont – az akciót a BBC is rögzítette; a heti hülyeségválogatásban rögtön az élre ugrott.)
Pár hónapja, amikor a Libération riportere különös viselkedéséről kérdezte az Európai Bizottság elnökét, Juncker azzal hessegette el a kérdéseket, hogy neki ilyen a habitusa. Hát aztán? – Mi van, ha valaki eltér a Brüsszelben megszokottól? – kérdezett vissza (miközben, hogy föl ne billenjen a folyadékháztartása, egymás után négy pohár pezsgőt emelt be).
No, lám! Ízlelgessük csak a mondatot! „Mi van, ha valaki eltér a Brüsszelben megszokottól?”