A hazug mondat – „1956 mindnyájunké!” – a rendszerváltás liberális szóleleménye. Hogyan is lenne mindnyájunké a forradalom és szabadságharc, amikor az egyik magyar a barikádon védte a hazát az idegen katonától, miközben a másik maga hívta rá az agresszort magyar vért ontani? Amikor az egyik a bitót is vállalta a nemzetért, míg a másik alig várta, hogy pufajkát ölthessen?
Jó húsz éve boldogult Pongrátz Gergellyel, a Corvin köz egykori parancsnokával egy hosszú estén át beszélgethettem erről. „Azon döbbenek meg – kesergett »Bajusz« –, hogy ezeken az ünnepeken minden Nagy Imréék körül forog, mintha ők csinálták volna ötvenhatot. Ez nem igaz! A forradalmat az egyszerű emberek kezdték, a szabadságharcot pedig a fiatalság vívta, a pesti srácok. Ha Nagy Imrén múlik, másképp alakul minden. Ő fékezni akarta a tömeget, a kommunizmus keretei között képzelte el a folytatást, csupán kicsit szelídebben. Csakhogy nem tudta megállítani az eseményeket, akkora volt az utca nyomása.” A dokumentumok is a Corvin köz parancsnokát igazolják: Nagy Imre tényleg mást akart, mint a forradalmárok. A Budapestre érkező Mikojan és Szuszlov október 27-i jelentésükben így idézik a miniszterelnököt: „A lázadás fegyveres elfojtása mellett a megbékélést, az értelmiség és a néptömegek megnyerését szolgáló politikát fogunk folytatni, elébe megyünk a népi mozgalomnak és a nemzeti érzéseknek, hogy élére álljunk, és ezáltal szétverjük az ellenforradalmárokat, és megőrizzük a népi demokratikus rendszert.”
Nagy Imre úgy okoskodott, akkor teszi a legtöbbet, ha ott marad féknek a hatalom élén, mondta néhai Pongrátz Gergely. Igaz, azt is hozzátette, a mártír miniszterelnöknek kijár a tisztelet, mert vállalta tetteit, nem kért kegyelmet az elvtársaitól – de 1956 nem róla szól.