Tök mindegy, ki lesz a szocialisták új elnöke, nyilatkozta (szerintem nagyon helyesen) Galló Béla politológus vasárnap reggel a köztévében. Ahhoz ugyanis, hogy bármiféle fordulat legyen a baloldalon, nemzeti érzékenységű szociáldemokrata jelölt is kellett volna az MSZP tisztújító kongresszusára. Olyan viszont nemhogy az indulók között (ketten indultak), de még a pártban sincs. (Ha volt is, világgá ment, vagy elzavarták – a szerk.)
Itt akár be is fejezhetném ezt a cikkecskét azzal a kis infóval, hogy végül Tóth Bertalan lett a főnök, Mesterházy Attila meg hoppon maradt. Azért folytatom, ha már belekezdtem…
Tóthot még csak-csak megértem, ő még nem volt elnök, hát most kipróbálja, milyen az. De Mesterházy? Mit akart az egyszer már elnökösködő Mesterházy? Azok után, hogy négy éve sápadtan, farokbehúzva távozott a posztról, újra kinevettetné magát? Jó, nemrég azt nyilatkozta, hogy sokat tanult elnöki időszakából, de hát ki hiszi ezt el? Pár hónapja még régi demagógiájával nyilatkozta: szégyellje magát a kormány, amiért nem áll ki a kárpátaljai magyarság mellett. Igen, épp a „mélymagyar” Mesterházy mondta ezt a kintiek jogaiért évek óta csatázó Orbán-kormányra… A túltengő revansvágy árthatott meg csórikámnak.
Mondják, nem kizárt, hogy az évekkel ezelőtt a pártelfekvőbe küldött retró kettős, Lendvai Ildikó és Kovács Laci bácsi bosszúja érte utol most a hajdan kecskével is kampányoló Mesterházyt. Hm.
2014-ben nem sokkal a parlamenti választás előtt Mesterházy ekképp kampányolt: „A Fidesz rehabilitálni akarja a Horthy-rendszert, ezért áprilisban nem lesz nehéz dönteni: vagy a Horthy-korszak, vagy a modern Magyarország… Mi jövünk, ők menni fognak!” De aztán nem a Fidesz ment, hanem ő. Mint most is.
Egyébként Tóth Bercit sem irigylem ezért az elnöki székért. Forgószék az.
Más: pont ma 203 éve volt a waterlooi csata.