Bár román ünnep, nekünk is emlékezetes a mai nap. 1944. augusztus 23-án tartóztatta le I. Mihály király Antonescu diktátort, majd bejelentette: hadserege átáll, csatlakozik a szovjet csapatokhoz. A román katonák száznyolcvan fokkal elfordították az ágyúcsöveket, és ettől kezdve magyarokra és németekre lőttek. Korábbi szövetségeseikre. Három nappal később már a mai Magyarországon nyomult előre a köpönyeget fordító ármádia… A harcok elülte után, egészen a párizsi békekötésig reménykedtünk: talán sikerül meggyőznünk az ítélkezőket, és felülemelkednek a győztesek gátlástalanságán. De nem. Románia megtarthatta, „visszakapta” a Trianonban kialkudott koncot, az akkor megkaparintott huszonhat történelmi magyar vármegyét.
Erről (is) szólt az az augusztus huszonharmadika.
Az 1989-es forradalom óta csak annyi a változás, hogy december elseje lett Románia legfőbb nemzeti ünnepe – 1918-ban e napon mondták ki a magyarországi románok Gyulafehérvárott (majd került rá pecsét Trianonban), hogy Erdély, Bánság, Partium és Máramaros őket illeti.
Az 1944-es román kiugrás ugyanúgy magán hordozta a román politikusok karakterét, mint az a gyulafehérvári vigadalom. Hogyan is volt az első világháborúban? Románia sokáig „vívódott”, melyik oldalra álljon. Eleinte velünk, a központi hatalmakkal szimpatizált, de csak 1916-ban lépett hadba, méghozzá a „túloldalon”, az akkor már erősebbnek látszó és számára hatalmas területeket ígérő antant oldalán. Bemutatkozásuk balul sikerült, a központi hatalmak gyorsan különbékére kényszerítették. Csakhogy – írd és mondd! – egy nappal a Monarchia fegyverletétele után Románia újra „hadba lépett” az akkor már nem létező ellenséggel szemben, és így „győztesként” jött ki a nagy háborúból. Vihette Erdélyt. Ezen a bizonyos augusztus 23-án csak megismételték a bevált receptet.
Hiszem, nincs vége a történelemnek.