Nem árt tudni, hogy a profi utcai randalírozásnak is megvan a maga rendje. De meg ám! Mert nem úgy van az, hogy a feldúlt liberális előember csak kimegy a placcra, és hűbelebalázs módjára elkezd városrendezni. Dehogy! Az anarchiacsinálás koronázatlan királya, boldogult Saul Alinsky már évtizedekkel ezelőtt alapszabályokba tömörítette intelmeit.
Nézzünk csak néhányat! „Tartsd fenn a nyomást! – írja a mester. – Támadj, támadj, támadj minden irányból! Sose hagyj esélyt a tántorgó szervezetnek a pihenésre, átcsoportosításra, talpra állásra.” Azt sem árt tudni, hogy „a fenyegetés gyakran rémisztőbb, mint maga az akció”. Arról se feledkezz meg – szól az intelem –, hogy „ha a másik oldal erőszakot alkalmaz, az könnyen a te oldaladra állítja a közvéleményt. Mert az emberek mindig a gyengébbel szimpatizálnak.” Megtudjuk a zsiványideológustól azt is, hogy nemcsak az a hatalom, amivel a gonosztevő rendelkezik, de az is, amiről azt hisszük, hogy rendelkezik… Alinsky szerint akkor lehet igazán sikeres a „munka”, ha az elkövető maga is élvezi, amit csinál.
Azt is olvastam valahol, hogy a liberális randalírozók lózungjainak (pl. „Gyújtsuk fel!”) sulykolása előbb-utóbb azonos platformra hozza a hőbörgő felekezeteket. Minél primitívebb a lózung (és a kántáló horda), annál inkább.
Az elfajzott liberálisok portréja tökéletes Márai Sándor tollán, már ötven éve ezt írta róluk: „A »szabadság« ürügyével másznak, tüntetnek, ocsmányan rágalmaznak, mindent bekoszolnak és mindent bomlasztanak. Ugyanazok, mindig ugyanazok. A rádiók és a televíziók »szakértői«. A különféle »szabadságvédő« egyesületek utcai tüntetői, szakállas, plakátokat hordozó csőcselék. […] A szabadságnak ez a perverz eltorzulása mindenütt.” A történelem ismétli önmagát.
