Romániában ma nemzeti ünnepét tartja az ország. Száz évvel ezelőtt, 1918. december 1-jén mondta ki a Gyulafehérvárra összehívott nemzetgyűlésük, hogy Erdély, a Partium és a Bánság (26 történelmi vármegyénk a 64-ből) ezentúl Románia része. (A történelmi hazából kiszakított, románná kényszerített 103 ezer négyzetkilométer nagyobb, mint a megmaradt, csonka hon.) Ez az a nap, amellyel a románság azóta is próbára teszi a békediktátum csonkolta magyar nemzet érzékenységét. Mustrálgatják a fájdalomküszöbünket, hergelik honfitársainkat és az anyaországot – nem vitás, örömüket lelik benne. (Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke is lelkes partner ebben: „Nem csupán román, hanem európai ünnep is Erdély és Románia egyesülésének centenáriuma” – közölte nemrég.)
Az akkor készült memorandumban román ígéretek is szerepeltek: teljes nemzeti szabadság az együtt lakó népek számára; egyenlő jog és teljes autonóm szabadság az állam összes felekezetének; korlátlan sajtó-, gyülekezési és egyesülési jog, miegyéb. Az eltelt száz év alatt ebből szinte semmi sem valósult meg.
Odaát december 1-je, a nagy egyesülés napja örömünnep – nekünk szomorú mementó. De emlékezzünk mi is! Kapjon helyet a mi történelmi emlékezetünkben is ez a keserű dátum! Ahogyan a muhi pusztát, Mohácsot vagy Világost, ezt a napot se felejtsük el!
Gyermekkoromban – még az átkosban – volt odahaza egy régi, kifakult falvédőnk, ami csak ünnepnapokon, szűk családi körben került az asztal fölé: „Turulmadár, szállj! Sehol meg ne állj! Vidd el a mi üzenetünk: lesz még magyar nyár!” Nem nagyon értettem a szöveget, de azt észrevettem, hogy édesapám sokszor rajta felejti a szemét.
Legyen igaza Wass Albertnek: „De ki minket egyszer mégis hazavezet, / áldd meg, Isten, azt a csodatévő kezet!”