Ma sportrovattá szelídülök, itt is van írnivaló bőven.
Ez a pár sor azokhoz szól, akik már elfelejtették, mit ígértek az újév reggelén. (Magam is a címzettek között vagyok.) Bizony, bele kell végre bújni a tréningruhába, föl kell húzni a bemelegítőcipőt, a dolog nem tűr további halasztást. Aki még mindig vacillál, időt kér, nézzen a tükörbe, álljon a fürdőszobamérlegre! Na ugye? Magára valamit adó ember már söpri is le az ellenérveket, előtör belőle a „csak azért is”, meg a „no, majd én megmutatom”.
Futni indulunk. Már csak azért is, mert ez a legegyszerűbb. Ahogy mondják: a láb mindig kéznél van. Érdekes, hogy ebben a kacifántos világban milyen sokan választják a síkegyszerű futást. Vagy belemenekülnek? Ki tudja. Végül is mindegy. Rohanó világ és futó emberiség. Gyerekkoromban, a hatvanas években még eseményszámba ment a parkokban futó ember látványa. Szájtátva nézték a járókelők, volt, aki ujjal mutogatott rá, más beszólt neki: „Futóbolond”, esetleg csak aggodalmasan annyit: „Szegény”. Pedig dehogy volt bolond meg szegény…! Ellenkezőleg: ő volt, aki megelőzte a kort. Rájött, hogyan győzhető le másik énünk, a rest. Azóta már „tudományosan” is megfogalmazták a futás ars poeticáját: azért a csodáért futunk, ami annak jár, aki legyűri tohonya önmagát. (Ráadásul van egy pont, ahol az embert megérinti egy máshoz nem hasonlítható, pazar bizsergés – magam is éreztem ilyet, varázsos stációja ez testnek és léleknek.) „Azért futok – nyilatkozza a nagypapa a riporternek –, mert nincs jobb érzés, mint célba érni. Ahhoz meg, ugye, neki kell vágni.” Hasonló a hegymászók gondolatmenete: azért kell fölkapaszkodni a csúcsra, mert rácsodálkozni a világra csak onnan lehet.
De már túl sok itt a szöveg. Ki is rakom gyorsan a pontot. Magam is tréningruhába bújok. Ha beleférek…