Disznótorról ritkán szoktam tudósítani. (Miről is írna ilyenkor az ember? Hogy elhunyt az áldozat? Vagy hogy a disznót leszámítva mindenki jól érezte magát?) Csakhogy vannak rendhagyó, tollra kívánkozó, sőt magasztos disznótorok is – egy ilyenre voltam hivatalos az elmúlt szombaton. Ahogy hosszú évek óta minden januárban, most is a két egykori kiváló versenyző, Maracskó Tibor és Pajor Gábor látta vendégül az öttusázók kis csapatát, aktívaktól a legidősebbekig. (Nem dicsekvésképp, alanyi jogon kaptam a meghívást, másfél évtizedet én is eltöltöttem az arénában…) Ezt a találkozót az emelte a többi fölé, hogy az ebéd előtt megnéztük az ötven évvel ezelőtti budapesti öttusa-vb fekete-fehér filmtudósításának legmaradandóbb pillanatait. Balczó Bandi ötödik győzelmét, befutását a pesthidegkúti pálya céljába most is megnedvesedett szemmel, szipogva néztük… Mert a mi kis csapatunk nagy csapat. Közösség. Az egykori sportlap, a Népsport 1969-es tudósítását a befejező tusáról maga Kocsis L. Mihály, az újság akkori munkatársa olvasta fel – irigyeltem is, hogy meg tudta állni könnyek nélkül… (Kicsit csapong is ez az írás, nézzék el nekem.)
Persze, eljött a nyolcvanéves Bajnok is (minden évben eljön), ott ült csendben közöttünk. Kicsit úgy, mint aki abban reménykedik, talán nem veszi észre senki – ő is a célba ért fiatal Balczót nézte. Azt a rendkívüli embert, akiről majd – nyolc évvel később – Küldetés címmel filmet készít Kósa Ferenc rendező. Egy olyan alkotást, amelyet aztán az elsöprő siker dacára – vagy éppen azért – három héttel később levetet a műsorról a kádári kultúrpolitika. Túl sok benne az Isten és a hit… Sekély volt e kéj, olaj a tűzre: a betiltott, elhallgattatott bajnok – ahogy az a betiltottakkal, elhallgatottakkal lenni szokott – az évek során még magasabbra nőtt.
Kell-e jobb végszó?