Azon a vasárnapon 18 óra 8 perckor megszakadt a tévéadás, a monitor a monoszkópra váltott, alatta Chopin Gyászindulójával. Percekkel később Boross Péter belügyminiszter jelent meg a képernyőn, és azt mondta: gyászolunk, mert meghalt Magyarország miniszterelnöke. 1993. december 12-ét írtuk. Az Országház lépcsőjénél már kora este gyülekezni kezdett a spontán tömeg, kilencre teljesen megtelt a tér, a lépcsőfokokon mécsesek, gyertyák ezrei lobogtak.
Antall József halála őszintén megrendítette az országot, holott számolni lehetett vele, akkor már bő esztendeje tudtuk, jegyben jár a halállal. Mégis. Ha a rákövetkező napokban rendezik az esedékes választásokat, biztosan jobban szerepel a Magyar Demokrata Fórum, bár akkor már romokban hevert a párt.
Nem is lehetett másként, nagy volt az ellenszél, sok az ellendrukker, az ügynök – és a jó szándékú kétbalkezes. A kormányfő már az első kabinetülésen megmondta: „Uraim, önök egy kamikázekormányban vesznek részt.” Akkortájt a frissen alapított Új Magyarországnál dolgoztam. Kormánypárti újság voltunk, tele nemzeti érzelmű kollégával (néhány rutinos újságíróval, rengeteg lelkes amatőrrel) – hatalmas ellenszélben. Nem volt igazán jó a lap, indulatos cikkeket írtunk, a nemzet minden fájdalmát egyszerre és azonnal akartuk közreadni.
Azt nem tudom, volt-e olyan, hogy „antalli örökség”, bár ezt azóta is mondogatják számolatlanul. Csak azt tudom, hogy ezt a szomorú sorsú, nagy formátumú embert rendkívüli időkben állította a nemzet élére a végzet, s ő a hite szerint a legtöbbet adta magából. Felelősen megítélnünk őt csak akkor tehetnénk, ha több időt kapott volna a Teremtőtől.
Így viszont csak egy torzó körül állva mondunk róla jót, rosszat, igazat és féligazságokat. Bennem az a mondata maradt meg legmélyebben, hogy lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnöke akar lenni.