Mozgalmas reggelre ébredt az ország. A rádió gombját csavargató hallgatót hajnali ötkor ismeretlen adó riasztotta: „Kádár János vezetésével megalakult a forradalmi munkás–paraszt kormány” – majd az új „miniszterelnök” beszélt. Aki még szendergett, az is talpra rémült. A fejekből kiment a vér. Negyedórára rá még a Szabad Kossuth Rádióból érkezett a felelet: „Itt Nagy Imre beszél […] Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van…” Nyolc óráig, amíg meg nem szakadt az adás, még többször lement a beszéd. Utoljára Háy Gyula író kiáltása süvített az éterbe: „Segítsetek Magyarországon! Segítsetek! Segítsetek! Segítsetek!” De akkor már ágyúk szóltak odakint, lánctalpak csörögtek az utcaköveken.
Vasárnap volt, 1956. november negyedike.
Az a reggel maga volt a jeges bizonyosság. Ha akadt, aki még kétkedett, kik állnak szemközt, most meggyőződhetett. Hallgassuk csak Kádár három nappal korábbi beszédét! „Magyar munkások! Parasztok! Értelmiségiek! […] Büszkék vagyunk arra, hogy a fegyveres felkelésben, annak vezetésében becsülettel helytálltatok […] Népünk vérével bizonyította, hogy rendületlenül támogatja a kormánynak a szovjet erők teljes kivonására irányuló követelését.” A szónok most szovjet tankokkal érkezett „felszabadítani”… Harminc ezüst helyett harminchárom Kádár-évet kap majd a magyar Júdás.
A Parlamentben, ahonnan a kormány már elmenekült, de ahová a megszállók még nem törtek be, röpke órán át csak Bibó István tartózkodik. Már csak ő a működő „kormány”. Közleményt fogalmaz: „Magyarország népe elég vérrel adózott, hogy megmutassa a világnak […], most a világ hatalmain a sor, hogy megmutassák…” Szegény Bibó! Szegény hazám! A világ hatalmai „megmutatták”: már rég döntöttek rólunk – ahogyan szokták: nélkülünk. Összekacsintottak. Bólintottak. Erre a reggelre, a következő napokra már „csak” a véres formaság maradt.