Ritkán emlegetett születésnap a mai. 1881. február 14-én szentesítette az uralkodó a Magyar Királyi Csendőrség felállításáról hozott törvényt – a testület megszüntetéséig ez a nap volt a csendőrség napja. Iskolai olvasmányaink (az átkosban) nem sokat foglalkoztak a testülettel. Amit tanítottak a csendőrökről: kakastollas, szuronyos emberek, akiktől retteg a magyar vidék, mert puskatussal kezdik a „beszélgetést”.
Akit a valóság is érdekel, ma már tudhatja, hogy nagyszerűen működő testület volt a magyar csendőrség. Jelszavuk szerint szolgáltak: hittel, vitézül, becsülettel. Kizárólag katonaviselt, feddhetetlen múltú férfiember jelentkezhetett az elavult, megyei pandúrrendszert felváltó állományba, s a kiképzés során szigorú elvárásoknak kellett megfelelnie: „Mögötted a törvény – előtted is az legyen!” (Egy Gergényi Péter már az első szűrőn kipottyant volna.)
Rettegtek tőlük? Legföljebb az, akinek volt miért rettegnie. Becsületes ember nem félt a csendőrtől, sőt örült, ha látta, hiszen jelenléte maga volt a biztonság. A bűnelkövetők közel kilencven százalékát fülön csípték. Tekintélye volt a csendőrnek. Az állandó járőrözés, a folyamatos jelenlét volt a kulcs. Megelőzni a bűntettet. Ahogy a régi öregek mesélték, elég volt, ha a zajos kocsmavendég meglátta a kakastollakat az ablakból, nyomban lecsöndesült…
A testület tekintélyén csak a második világháborúban esett folt. Amikor a fronton harcoló honvédség távollétében a csendőrség nyakába varrták a zsidódeportálás „logisztikai” feladatait. (Így lettek később a kommunista történelemkönyvekben „fasiszta csendőrök”.)
A „népi demokrácia” persze már 1945-ben feloszlatta a „háborús bűnös” testületet. Valójában rettegtek tőlük a feloszlatók, hiszen – mint gonosztevőknek – volt miért…
Utódaik ma is rettegnek.