Mára nem terveztem jegyzetírást. Karnyújtásnyira egy sorsdöntő naptól, ugyan mi bölcset is mondhatnék az olvasónak. Annak a felelős választónak, aki – biztos vagyok benne – már eltökélten, letisztult fejjel várja a vasárnapi voksolást. A máskor írásra szánt időt ezúttal olvasással töltöttem. Hazudnék, ha azt mondanám, véletlenül vettem elő éppen az Egri csillagokat.
Vannak élethelyzetek, amikor az ember Dobó István szívszorító szavaiban keresi – és találja meg – a kapaszkodót. (Hosszabb idézet következik – az író, Gárdonyi Géza segítségével – az egri várkapitánytól. Nem is tudom, miért éppen ez a passzus…)
„– Istenem! (…) Te látod a mi kis romladozó várunkat s benne ezt a maroknyi, elszánt népet… A te nagy mindenségedben kicsi semmiség ez a földi világ. Ó, de minekünk ez a mindenségünk! Ha kell a mi életünk, vedd el uram, tőlünk! Hulljunk el, mint a fűszál a kaszás vágása alatt! Csak ez az ország maradjon meg… ez a kis Magyarország… (…) Mária, Jézus anyja. Magyarország védő asszonya! A te képedet hordozzuk a zászlóinkon! A te nevedet milliók ajka énekli magyarul! Könyörögj érettünk!”
(Szeptemberi „holdatlan”, felhős égről tudósít a krónikás. A vár alatti sötétségben halk morajlással alszik a török tábor. Százezer ember lélegzetétől remeg a levegő. Messze még a hajnal.)
„– Szent István király! Nézz alá az égből! Nézd pusztuló országodat, veszendő nemzetedet! Nézd Egert, ahol még állnak a te templomod falai, és ahol még a te nyelveden, a te vallásodon dicséri a nép a Mindenhatót. Mozdulj meg mennyei sátorodban, Szent István király; ó, borulj az Isten lába elé! Isten, Isten! Legyen a szíved a miénk!”
Dobó szeméből kicsordult a könny – írja Gárdonyi. – Istent szólította, mert volt Istene…