Viktor Silov altábornagy fekete Volgája 1991. június 19-én 15 óra 1 perckor Záhonyt elhagyva áthajt a Tisza-hídon. Ő az utolsó idegen katona magyar földön. Vissza se néz. Huszonhat éve e napon ért véget hazánk szovjet megszállása. Továrisi, konyec!
Negyvennégy őszén jöttek, aztán – bár lejárt a tisztük – az erősebb jogán maradtak. Meg hogy hatalomra segítsék a kommunistákat. (Hiszem, ha előbb hazamennek, ha a hitvány Rákosi nem rendezhet kékcédulás választást, soha nem kerülnek hatalomra a kommunisták. Soha!)
A hídjelenetnél – a tudósítók közt magam is ott állok – kevés a protokoll. Silov egykedvűen tiszteleg, vele szemben Annus Antal tábornok, a búcsút celebráló államtitkár. (A rózsadombi paktum kimondta: „Biztosítani kell a szovjet csapatok békés, barátságos kivonulását…”) Silov beszéde rövid, magyarra nem is fordítják. Mit is mondhatna egy hazaparancsolt ősz orosz tábornok egy magyarnak? Hogy sajnálja, negyvenötben, ötvenhatban ő sem így gondolta, csak hát ugye a nemzetközi viszonyok, meg hogy Kádár személyesen kérte, maradjanak még, hisz testvérek vagyunk…
Hogyne marasztalta volna a muszkát Nagy Imre gyilkosa, amikor az ellenzék már újra szervezkedett, Csurkáék, Csoóriék a sorok között üzentek. Ötvenhat előtt is így indult, abból lett a „Ruszkik, haza!” Silov beszél, parolázik, oroszosan körbecsókolja Annust. Ez már a búcsúcsók. Aztán kocsiba száll és átrobog a Tiszán, egyenesen a Szovjetunió felé. Amely – hitted-e? – két hónappal később megszűnik. Reagan csillagháborúja kiterítette a Nagy Testvért.
A nagy változásnak mi, a csöppnyi Magyarország is szereplői voltunk – akkor úgy gondoltuk: egyik apró győztese. Hogy a tankok helyére majd a bankok érkeznek, azt ott, a záhonyi sorompónál még nem láthattuk. Talán a könnyeinktől.