Csakhogy ez nem így van. Olvasói fórumokon sűrűn kapok olyan kérdéseket, hogy nekivörösödött fejjel írom-e a jegyzeteimet, vagy ellenkezőleg, letisztult, békés nyugalommal, a magabiztos emberek csöndes fölényével… Máskor arra kíváncsiak, meg lehet-e úszni ép bőrrel a vitaindító cikkeket… Egyik olvasóm például ilyet írt a múltkor: „Vigyázzon magára, Gyurka! Zárja kettőre az ajtót, ha meg csomagot kap, felbontás előtt nézesse át tűzszerésszel.”
Engem leginkább az örökké fenyegető lapzárta szokott lázba hozni. Szakmai ártalom. (Természetesen ez a cikk is a legutolsó pillanatokban készül. Vagy ahogyan az újságnál mondani szokás: a „slusszban”.) Aktív hírlapírónál mindennapos az ilyen, a legaktívabbja talán nem is tud másképpen írni, csak amikor már lihegve rátelefonál az ügyeletes szerkesztő: „A teljes lap kész, csak a te anyagodra várunk már megint!” Rutinos hírlapíró persze pontosan tudja, hogy ez nem egészen igaz, a szerkesztő (ő is rutinos, hajaj!) ugyanezt mondja mindegyik kollégának, nemritkán cifra toldalékokkal. Persze, ha nem ezt tenné, sosem készülne el az újság.
Sajtótörténeti gyökereik is vannak ezeknek a lázas lapzártajeleneteknek, anekdotagyűjteményt lehetne összeállítani arról, mennyit csatáztak a múltban is a szerkesztők a maguk lomha szerzőivel, néha még a legnagyobbakkal is. Nem mentegetőzésképp, de állítólag Kosztolányiékból sem volt egyszerű kiszekírozni egy-egy kéziratot, anno. Ezek a történetek aztán szájról szájra, generációkon át terjednek. Hol máshol, mint kávéházakban, kocsmákban, ahol a megfáradt hírlapíró az idejét szokta volt múlatni – ahelyett, hogy már a következő cikkén dolgozna szegény…
