Most meg amiatt retteg Vásárhelyi Mária (Embervadászok, 168ora.hu), hogy a déli határon szolgáló határvadászegységek migránsakcióinak mintájára „előbb-utóbb a belső ellenség is sorra kerül”. Vagyis azokat is levadásszák majd – írja –, akiket az orbáni hatalom hazaárulóknak, idegen hatalmak kiszolgálóinak, nemzetellenes erőknek stb.-nek nevez. Mária asszony az árulkodó nyelvezetre is figyelmeztet: vegyük már észre, hogy a határvadász (valójában embervadász) elnevezés szervesen illeszkedik abba a háborús retorikába, amellyel Orbán Viktor kormánya a félelem, a gyűlölet és az erőszak tüzét szítja idehaza, nem csak a migránsokkal szemben.
Merthogy a totális rendszer egyik sajátossága a nyelvhasználat militarizálása, így ugyanis könnyebb a lelkeket gyarmatosítani. Ezért kell most határvadásznak nevezni a határőrt – rántja le a leplet a szerző –, napnál világosabb. Civilizált országokban békeidőben állatokra, esetleg közveszélyes bűnözőkre szoktak vadászni (…), nálunk viszont „háború elől menekülő, éhes, fáradt és elgyötört nőkre, férfiakra és gyerekekre”. (Máriánk valószínűleg sűrűn jár a terepen. Haditudósító.)
Leszámítva a cikkben szereplő rakásnyi csúsztatást, feltételezést és meseelemet, az elismerés hangján kell szólnunk arról a hervadhatatlan igyekezetről, amellyel Vásárhelyi Mária negyedszázada próbálja őrizni az utókor számára a szabad demokrata szellemiséget. Azt a fajta tenyérbe mászó, provokatív sandaságot, amely a rendszerváltás óta kiszellőztethetetlenül beleitta magát a magyar közéletbe. (Dacára annak, hogy magát a pártot már kivitte a parlamenti huzat, hál’ Istennek.)
„Már nem járunk messze a belső ellenség elleni, tettlegességig fajuló embervadászattól” – fejezi be írását a látnok. Talán az ajtót is kettőre zárja maga mögött.