A katonák fegyverüket hátrahagyva egymás után másztak ki a fagyos lövészárokból, majd sután, bátortalan léptekkel elindultak a túlsó vonal felé. Mélyből jött a befelé mormolt imádság: „…és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek…!” Karácsony volt, Kisjézus ünnepe. A különös találkozásról, ami majd percekkel később megtörténik, nem volt semmiféle előzetes egyeztetés. A haditudósító azt írja, a bakák egyszerűen előmásztak a gödrökből, és elindultak a szemközti árkok irányába. Alig múlt éjfél, csak a csillagok világítottak; „mint a szentjánosbogarak, úgy csillogtak a rohamsisakok a sötétben”.
1914. december 25-ét írták, az ünnep első napját. Egyetlen lövés sem dördült, egyetlen gránát sem robbant a végtelen frontszakaszon, pedig ott állt egymással szemközt a két hatalmas sereg. De a karok most kézfogásra, ölelésre mozdultak – dacolva paranccsal, hadbírósággal. Ilyet még sosem látott az árkokkal, drótakadályokkal szabdalt csatamező, ahonnét már a dalosmadarak is elköltöztek. Ha csak néhány órára is, béke lepte be a vidéket. A katonák elvegyültek egymás között, beszélgettek, szivart, kenyeret, gombokat cseréltek. Volt, ahol még futballmeccset is rendeztek. Ahol tehették, karácsonyfát állítottak, gyertyát gyújtottak, együtt énekelték a zsoltárt: „Ha a halál árnyéka völgyében járok is, nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy.”
Közben eltemették a szögesdrótok között heverő halottakat.
Amit a pápa fegyverszüneti felhívása nem tudott elérni, elérte a karácsony igéje.
Milyen is lenne az ember, ha mindig azt tehetné, amit a szíve diktál? Ugyanaz a kéz, amely szuronyt márt a másikba, mert ezt kapta parancsba, tud kenyeret is szelni, fényképalbumot lapozni. Ha rajta múlna, messzire dobná a fegyvert, de az albumért az életét is kockára tenné. Szeretetre születettünk. Ilyen egyszerű.
