Mályusz Elemér író-történész 1931-ben megjelent, A vörös emigráció című könyvét olvasgattam a minap. Áthozott a mába. Csak be kellett helyettesítenem a Bécsben kavaró egykori népbiztosokat a hatalomból elzavart, nyugatra szaladgáló, ármánykodó mostani liberálisainkkal – ordított a párhuzam.
Bécsi életkép az elzavart kommunisták kinti mindennapjairól a bukás utáni hónapokból: „Jól tudják és érzik, hogy békés viszonyok között semmit sem remélhetnek, ezért minden igyekvésük a helyzet felborítása, a belső ellentétek szítása.” Aljasságban itt is kiemelkedik közülük a vezér, Kun Béla. „Éppen ellentéte a forradalmár azon idealizált képének, amely az európai polgári gondolkozásban él – írja a szerző.
– Nincs benne egy szikrányi személyes bátorság, vagy elszántság, és retteg minden felelősségtől (…), a sorsdöntő fordulatoknál hisztériás rohamok lepték meg (…), félelmében sírt, mint egy gyermek; mindig azon jajgatott, hogy fel fogják akasztani.” Vágó Béla röplap- és újságszerkesztőt, volt népbiztost így jellemzi Mályusz: „Újságja sajátos keveréke volt a mindenre kapható csatornatölteléknek, a pártot szipolyozó, a pártból élősködő tetveknek, a gyanús és mellőzött stréberségnek, a sértve érzett hiúságnak és a legkorlátoltabb hangos álforradalmiságnak.”
Elképesztő igyekezettel megy a gyűlölködés Horthy nemzeti kormánya ellen. „Röplapokat, röpiratokat szerkesztenek – magyarázza a szerző –, a földmívelő nép indulatát a polgárság ellen akarják felkorbácsolni, a munkásságét meg mindkettő ellen.” A magyar rendőrség nap mint nap százszámra talál a bécsi vonatok és hajók rejtett fülkéiben, ártatlan külsejű postacsomagjaiban ilyen röplapokat. „Ma az antiszemiták nevében írják röpcéduláikat, holnap pedig a zsidóbarátok nevében. A fő cél mindenütt a belső ellentétek mélyítése, hogy a felfordulás lehetséges legyen.”
A történelem ismétli önmagát.
