Nem volt boldog Gyöngyösi Márton, a Jobbik alelnöke, amiért megírtuk, hogy találkozott a DK-s Hajdu Lászlóval – föltehetően a XV. kerületi időközi polgármester-választás ügyében.
Másnap Facebook-bejegyzésében ekképp fakadt ki: „Óriási »hírt« tálaltak a kormány szócsövei […] Arra derítettek ugyanis fényt, hogy a Képviselői Irodaházban szóba álltam egy másik párt országgyűlési képviselőjével, aki ráadásul egy független polgármesterjelöltet is magával hozott e titkos szeánszra.”
Gondolom, azért Gyöngyösi honatya is érzi, hogy több van egy ilyen találkozásban – ne alakítsuk már az alulinformált falusi kislányt! Mégiscsak két, korábban egymást szenvedélyesen köpködő párt képviselője jattolt le egymással…
Jó, az őszödi habzóborászon nem lepődik meg az ember. Gyurcsány Ferenc, aki korábban nem győzött elhatárolódni az általa nácinak nevezett Jobbiktól, már 2016 tavaszán tónust váltott: „Bekövetkezhet, hogy a centrális erőtér fölött létrejöhet a bal- és jobboldali összefogás.”
Két évvel később: „Nem érdekelnek a fanyalgók és a kákán is csomót keresők. A hazám megér egy tárgyalást!” Láriferi ilyen. Ezért (is) utáljuk.
No de hogy a Jobbik is? Az a párt, amelyik „a 2006-os gyurcsányi könnygázfelhőből nőtt ki” (by Morvai Krisztina), az is ilyen? Még idén februárban is arról papoltak, „méltatlan a kommunizmus áldozataira emlékezni addig, míg nem történt meg az ügynöklisták feltárása, a pártállami vezetők elszámoltatása és közéletből való kitiltása”.
A történelem ismétli önmagát. 1994 elején egy Pető Iván nevű szabad demokrata jellemóriás így nyilatkozott: szó nem lehet arról, hogy az SZDSZ összeállna a volt kommunistákkal. Ismerős?
„Egy brancs maguk” – mondaná A tanú smasszere.