Ma kilencvenöt éve halt meg IV. Károly, az utolsó magyar király. Az egyik legszerencsétlenebb uralkodónk. Bár 2004-ben a pápa boldoggá avatta, nem hinném, hogy rövid élete során valaha is az volt… Országlása sokkal inkább hasonlított egy szomorújátékra, gyöngére sikerült tragikomédiára, semmint uralkodásra. A jámbor fiatalember nem készült (és a dinasztia sem szánta) államférfinak, ám 29 esztendősen a Habsburg-ház felborult öröklődési rendje úgy hozta, neki kellett követnie a trónon a 86 évesen elhunyt – 1848 óta uralkodó – Ferenc József császárt és királyt. Méghozzá épp a világháború kellős közepén.
A békepárti Károly minden porcikájában irtózott a vérengzéstől; az első pillanattól azon volt, hogyan tudná kimenekíteni a birodalmat a világégésből. Mondani sem kell, erre esély sem volt… Az ifjú uralkodónak végig kellett néznie, ahogy az Osztrák–Magyar Monarchia kivérzik, s 1918 őszén néhány hét alatt darabjaira hullik.
Ha Károly itt pontot rakott volna királyi karrierje végére, talán megússza a további keserűséget. De nem… A Svájcba menekült exuralkodó úgy érezte: Istentől kapott felhatalmazással újra el kell foglalnia a trónt, és erre egyedül Magyarországon van esélye. A folytatás ismert: visszatérési kísérletei éppoly erőtlenre sikerültek, mint rövid uralkodása.
A csatának is alig nevezhető budaörsi lövöldözés után a megtört Károlyt Horthyék átadták az antantnak, amely hamarosan Madeira szigetére vitte az utolsó magyar királyt. Onnét fél évre rá a kíméletlen spanyolnátha vitte el. Ő harmincnégy évet, dinasztiája hat és fél évszázadot élt.
Hogy aztán igazi magyar királynak mondható-e a sokszorosan (1620, 1707, 1849, 1921) trónfosztott Habsburg-dinasztia sarja, az egy másik kérdés. Ha engem kérdeznek, hevesen rázom a fejem…
