Egy régi, archív videofelvételbe botlottam nemrég. Esterházy-Malfatti Alice-ról szólt a dokumentumfilm, a köztelevízió mutatta be valamikor a kilencvenes években. Vannak alkotások, melyeknek „csupán” az a feladatuk, hogy elevenüknél ragadják meg a történelmet.
Nem mindig az a legfontosabb, van-e a rendező tarsolyában valami levéltári újdonság, fölbukkan-e egy történelmi koronatanú – néha lényegesebb ennél, hogy higgyek annak, aki rám néz a képernyőről. És én hittem Esterházy-Malfatti Alice-nak, mert, bár alaposan arcul csapta a történelem, mégis valami hihetetlen fegyelemmel az arcán beszélt. Nem sütött belőle indulat, nem emelte föl a hangját: tiszta és hiteles tekintettel nézett rám a képernyőről, minden szavában ott volt a mértéktartás. Pedig szörnyűségekről beszélt: fasizmusról, kommunizmusról, kitelepítésről, Szibériáról, halálról és szennyes emberekről. De mert nem volt benne indulat, nem tévelyedett mellékösvényre sem, végig ott marad a gondolat főútján. Azért volt nagyszerű a film, mert nem lehetett volna félremagyarázni. Nem volt benne semmi kétértelmű: egy ember, egy család, egy társadalmi réteg vesszőfutása a diktatúrában.
Alice asszony édesapja, Esterházy János felvidéki politikus ki merte mondani 1939-ben, hogy neki a kereszt a jelenés, nem a horogkereszt. És ugyanezt az Esterházyt hurcolta el a kommunizmus Szibéria ólombányáiba, nagyjából ugyanezért – a csillag sem kellett neki a kereszt helyett. Esterházy-Malfatti Alice – ahogyan mártír édesapja is – kimondta a nyilvánvalót: fasizmus és kommunizmus egy tőről fakad. Nagyszerű volt a film, ébresztőt fújt az ember lelkében.
Szombaton a zoboraljai Alsóbodokon leánya jelenlétében helyezték végső nyugalomra gróf Esterházy János mártír hamvait. Szülőföldjére való megtérésével teljesült a végakarata. Hosszúra nyúlt az utolsó útja.