Ősztől Kutyaszemmel címen szemléletváltó program indul a felelős ebtartás érdekében. Épp ideje, felmérések szerint ugyanis még bőven van hová fejlődnünk. Miközben a lakosság harmada tart kutyát, nagy részüknek gőze sincs arról, hogyan kell „szakszerűen” odalenni a cimboráért.
Megelőzve az induló programot, egy szenvedélyes kutyaszimpatizáns (ez én lennék) szól ahhoz a kétharmadhoz, amely még nem csatlakozott a kutyások táborához. Bizony mondom néktek, magányosságunk, szorongásaink gyógyíthatók, a patikáig sem kell elmennünk, elég kitárni az ajtót, beengedni egy odakint szomorkodó kutyust, és rendbe jön minden. Teljes életünkhöz ő a megkerülhetetlen társ. Mindenen átsegít, legyen az közúti átkelő vagy lelki úttorlasz.
Az én kutyám Bari névre hallgat, pulinak mondanád, de a hivatalos papír szerint keverék. Hát aztán? A közeli menhelyről hoztam, sok szomorú szemű árva közül ő volt a legelesettebb. Hazavinni egy ágrólszakadt, csöpp kölyökkutyát semmi máshoz nem hasonlítható érzés. Olyan Böjte Csabá-s, jónak lenni jó érzés. Hat éve ennek, röpül az idő.
Ha elmegyek mellette, mindig kiköveteli a simogatást – hát hogyne borzolnám össze a csuháját! A nagy barátságokat a sors kötteti. (Mintha tudná, hogy róla készül ez az írás. Ül a lábam előtt, az íróasztalnál, elég rápillantanom, már hegyezi is a fülét, fejét oldalra billentve visszanéz.)
Néha félórákat elbabrál egy-egy nagyobb csonton, ilyenkor egyfolytában morog, de ez is jól áll neki, mondhatnám, karakteres.
Nincs a világon olyan, amit ő másképpen szeretne, mint ahogyan azt én szeretném. Az egész élete nem más, mint egyetlen nagy megfelelni akarás a gazdának. Ez élteti, ettől boldog. Ha érkezem, apró farkát csóválva, nagyokat vakkantva szalad elém – révbe ért hajósember érezhet úgy, ahogyan én szoktam ilyenkor.
Mit mondjak még, hogy te is csatlakozz?