Minden a politikusok miatt van. Az a baj, hogy túl sokat foglalkozunk velük. Az még hagyján, hogy a jóravalókról szót ejtünk, csakhogy ugyanezt tesszük a „futottak még” kollégáikkal is; nem beszélve a hitványokról – ők uralják a közbeszédet. (Már Hofi is megmondta: „Ne foglalkozzunk a politikusokkal, ők sem foglalkoznak velünk.”)
Persze éppen én írom ezt, aki sűrűn kapom magam rajta, hogy már megint valamelyik anyaszomorítóról írok. Ráadásul úgy néz ki, hogy magukat az olvasókat sem érdeklik annyira a politikusok, mint azt mi, újságírók gondoljuk. Lakossági fórumokon tapasztalom, hogy sokkal több kérdést kapok arról, mi van az én „kispados” szódás Sanyi barátommal, meggyógyult-e a fehér puli kutyám, hát az öreg lovam, Porfelhő él-e még… (Már ennyiből is látni, hogy ők mennyivel mélyebb nyomokat hagytak az olvasóban, mint a számolatlanul leleplezett Gyurcsányok.)
Most egy politikától mentes, háztáji tudósítás következik. Talán érdekesebb.
Keltetőmasinám hét kiscsibének adott életet a minap. Elszeparáltam őket, anyukáik még nem tudnak róluk, csak a két érdeklődő macska – de majd adok én nekik! A puli tegnap megrovást kapott, amiért újabban túlságosan lazára veszi a házőrzést; én szoktam felébreszteni, amikor hazajövök. Ellenben egész éjszaka ugat – már amennyiben előzőleg hajlandó kimenni a házból… (Mintha tudná, hogy ő is benne lesz a cikkben. Itt ül a lábam előtt, az íróasztalnál, oldalra billentett fejjel hegyezi a fülét, érdeklődve figyel. Próbálok haragosan ránézni. Nem megy.) Tegnap Gyömrőről átjött a haverom és azt kérdezte: lehet, hogy mi is megöregedtünk? Hosszú hümmögés után abban maradtunk: kizárt.
Puff, most váratlanul elment az áram, pedig már majdnem kész voltam a cikkel. Nem mentettem el, kezdhetem elölről… Jobb híján telefonon diktálom be: „Minden a politikusok miatt van…”