Rendetlenkedett a számítógépem hangfala valamelyik nap. Míg nem jött ki a szerelő, néma videóanyagokkal kínlódtam; a szónokok, nyilatkozók csak tátogtak, gesztikuláltak, vicces volt látni őket. Elolvasván a felvételek alatti szöveges részeket, kiderült, legjobban azok tátogtak és hadonásztak, akiknek nem volt igazuk. Ezzel szemben a hiteles szereplőknek alig mozdult a szájuk beszéd közben, nem hadonásztak, arcukon nem dagadtak ki az erek – éppen csak bólintottak picit az igennél, a nemnél meg egyet jobbra, egyet meg balra mozdították a fejüket. Mulatságos, de legfőképp elgondolkodtató volt az egész.
Aki szónokolni kezd, számoljon a mikrofonproblémákkal!
A szónoklás (monológ, panasz, beolvasás, főnöki szózat stb.) mint olyan, egész életünket végigkíséri. Sokan szeretnek beszédet mondani. Már az óvodásoknál találkozunk a szónoki hajlammal, az apróságok is állandóan beszédet mondanak („Elvették a labdámat!”, „Belém csípett a Ferkó!”, „Bepisiltem!” stb.), ám a rétorok közül csak az tud érvényesülni, aki az összes közül a leghangosabb. Ez a képességet sokan a későbbiekben is kamatoztatják. A leggyakoribbak a politikai szónoklatok. Diktatúrákban (itt egyenesen alapvetés ez a műfaj) a legmarkánsabb szónokok lépnek a mikrofon elé, hogy utat mutassanak a tömegeknek, gondoljunk csak Hitlerre, Mussolinira, Rákosira. Esetleg a tenyérbe mászó Marosán (Buci) Gyurira, akinek az egyik legemlékezetesebb mondata valahogy így hangzott: „Nem a zsömle lett kisebb, hanem a pofátok nagyobb!” (A jelenkor hazai szónokgéniusza vitán felül a kígyózó Láriferi.)
Említett számítógép-problémám után több diktátor szónoklatát is megnéztem videón – hang nélkül. Mit mondjak, jót derültem. Jót tett volna az emberiségnek egy korabeli tartós mikrofonhiba.