Ma, kivégzésük évfordulóján biztosan sok virág kerül Nagy Imréék kopjafái alá a 301-es parcellánál. 1989 óta a nemzeti megbékélés napja június tizenhatodika, huszonnyolcadik éve szabadon emlékezhetünk az 56-os mártírokra. (Nem úgy, mint annak előtte, amikor a temetősarok elvadult bokrai közt keresgéltük az elkapart áldozatok hantjait – már akinek volt bátorsága ehhez a kádári rendőrvilágban.)
Meghasonlott emléknap ez. Elég arra gondolnunk, hogy fél évvel az eltiport forradalom után milliós felvonuló tömeg fejezte ki „szimpátiáját” az orosz szuronyokkal hatalomra került Kádár-kormány iránt a budapesti Hősök terén. (Legalábbis így értelmezte a kivezényelt sokaságot a korabeli pártsajtó.) Hogyan van ez? Hogyan van az, hogy ma a kommunista utódpárt is elhelyezi az emlékezet (vagy inkább az emlékezetkiesés) virágait a mártírok parcellájánál? Megvilágosultak volna a sorsfordító 1989-es esztendőben, amikor hirtelenjében trendi lett „megérteni” Nagy Imrét? Hogyan is mondta Orbán Viktor az emlékezetes újratemetési beszédében? „(…) szinte tülekednek, hogy – mint szerencsehozó talizmánt – megérinthessék ezeket a koporsókat (…)”
Akárhogyan is van, ideje tisztázni: Nagy Imre sírjánál nem a kiemelkedő politikus előtt tisztelgünk. (Nem volt az sosem. Talán nem szentségtörés kimondani, legtöbbször késve, bizonytalanul botorkált az események után…) Ha nem keresztezi életét a forradalom, talán már nem is emlékeznénk rá. Ám a sors másképpen rendelkezett, válaszút elé állította: kompromisszum vagy halál. A bitófán mutatta meg, hogy nemzetéért meghalni is kész. Nagy Imre nem a napi politikáé, legkevésbé az őt a halálba küldő kaméleonoké. Emlékében nem a reformkommunistát őrzi a nemzet – a hazafi előtt hajtunk fejet.
