A történelemből tudjuk, hogy a szélsőségesek, bárhonnan jönnek is, egymásra találnak. Közösek a gyökerek. Legutóbbi példa erre a dunakeszi botrány. Az önkormányzat jobbikos képviselője úgy próbálta tisztára mosni az ülésről hamis orvosi igazolással hiányzó, így tiszteletdíj-megvonással sújtott Gyurcsány-párti kollégáját, hogy „embertelennek” minősítette a testület kormánypárti vezetését. Az egymásra találás folyamata momentán a Jobbik „balra szelídülési” szakaszánál tart.
Ugyanaz a párt, amely nemrég még fellépett a civiltörvény ellen (pár éve azt ígérte, véget vet a nemzetközi jogvédők álságos tevékenységének), immár az enyhe változat ellen is tiltakozott, mondván, az „sérti a demokráciát és a jogállamiságot”. Nagy Ervin, a Jobbik egykori alapító tagja, alelnöke azt írja a Magyar Hírlapban, hogy a DK-val parolázó Vonáék hajdani híveiket köpik szembe. „Ne felejtsük el, igazából a 2006-os erőszakos események, Gyurcsány őszödi beszéde és az azt követő tömeges tiltakozó megmozdulás volt az a fordulópont, ami sok-sok tisztességes embert a Fidesz mellett a radikális Jobbik mellé állított.” Aztán tessék…
Láttunk már ilyet. Emlékszünk még a rendszerváltásnak nevezett évek lánglelkű szabad demokratáira. Arra az SZDSZ-re, melynek markánsan antikommunista csalihangja választók százezreit tévesztett meg: „Nem csupán elzavarjuk, de keményen leszámolunk a bűnös Kádár-kor gonosztevőivel!; Tudjuk, merjük, tesszük!” stb. A folytatás ismert. Előbb lebuktak, aztán megbuktak. Előbb összebútoroztak a levitézlett kommunistákkal, aztán (miután lenullázták az országot) a történelem szemétdombjára kerültek. SZDSZ, Jobbik – sok bennük a közös.
Hogy a magyar választó felnőtt-e már, vagy megmaradt baleknak? Tavaszra kiderül.
