Az utolsó lapzárta

Az év végén jelent meg utoljára Ausztrália egyetlen magyar nyelvű nyomtatott lapja, a Magyar Élet. A húszoldalas hetilap négy évtizeden át szolgálta a távoli kontinens magyarságát, ám mostanra eljutott arra a pontra, amikor a lapbevétel már nem fedezte a kiadás költségeit. (Még úgy sem, hogy a négytagú szerkesztőség az utolsó években már fizetés nélkül dolgozott.) A december 27-én megjelent utolsó számban a kiadó, Márffy Attila, megköszönve sok évtizedes hűségüket, „fájó szívvel és tiszta lelkiismerettel” búcsúzott el az olvasóktól. A főszerkesztő, Csapó Endre pedig arra emlékeztetett, hogy a Magyar Élet akkor jött létre, amikor nagy szükség volt rá, és akkor szűnik meg, amikor már elmúlik mindaz a lehetőség, amiben az ottani magyar társas élet alakító tényezője lehetett.

Nemcsak a újság megszűnése szomorít el, hanem ennek az utóbbi mondatnak a második fele is. Az, hogy elmúlt a lehetőség az ottani magyar társas élet alakító tényezőjének lenni… De mert nincs okom kételkedni a kiváló – 97 esztendős! – Csapó Endre tárgyilagosságában, csak még jobban sajnálom az elárvult olvasókat. Mert bizony az negyven éven át úgy volt, ahogyan a főszerkesztő még az indulásnál megálmodta: „Állampolgári hűségünk Ausztráliához köt, de szellemi hűségünk a magyar népé. (…)

Mennyezetünk az a magyar égbolt, amely mindazokat betakarja, akiknek szívét-lelkét még melegíti a magyar érzés.” És tényleg, az újság szellemisége végig ezt a gondolatkört tükrözte. „A hazánk előtt álló alternatíva innen is, onnan is küzdelmes – írta valamelyik vezércikkében Csapó. – Két élesen elválasztható lehetőség van: vagy a nemzetközi baloldal kiszolgálása, vagy a nemzeti védekezés felvállalása.”

Erről a máig tartó honvédő háborúról tudósította kitartóan elszakadt honfitársainkat a Magyar Élet. Elesett a haditudósító.