Nem hivalkodni akarok vele, de én is tagja voltam annak a maroknyi újságírócsapatnak, amelyik 1989 tavaszán egy három számból álló lapot készített az MDF első országos gyűlésére. Bár illegálisnak nem mondanám a vállalkozást, egyikünket sem dicsérte meg utólag a maga főszerkesztője, amikor ez kitudódott. (De törődtünk is akkor már az ilyesmivel: pártállam is, sajtója is sápadt vala és reszketni méltóztatott.)
Sosem felejtem, amikor Gazsó L. Feriék lakásán vele és Zelei Mikivel hármasban azon törtük a fejünket, milyen cikkek kerüljenek az első lapszám címoldalára.
Ez az éjszakába nyúló lapcsinálás jutott az eszembe minap, amikor Feri édesapja, idősebb Gazsó Ferenc szociológus haláláról értesültem. Pontosabban egy általam soha fel nem tett, de annál izgalmasabb kérdés jött elő bennem: vajon hogyan élhette meg Gazsó Ferenc, a pártállam korábbi oktatási miniszterhelyettese, a Corvinus Egyetem későbbi professor emeritusa, hogy fia ellenzéki újságot ír, szerkeszt? Vagyis hát: a másik oldalon áll.
Tegnap óta tudom. – Soha nem vitatkoztunk erről – mesélte Feri.
– Édesapám úgy tartotta, az emberek jobbra és balra sorolása fölött már eljárt az idő, a lényeg az: ki helyezi előre a nemzet érdekét. És ebben mi teljesen egyformán gondolkodtunk.
Akárcsak Orbán Viktor, aki 2012 őszén ezekkel a szavakkal adta át Gazsó Ferencnek a Magyar Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetést: „Egy plebejus jobboldali államvezetés adja át egy plebejus baloldali professzornak, bizonyítva ezzel azt, hogy a nemzeti együttműködés rendszere életképes.”
Meg azon is elgondolkodtam, vajon hogyan alakult volna a Magyar Szocialista Párt sorsa, ha vezetői annak idején komolyan veszik annak az embernek a kritikáit, aki ötvenhatos internáltból lett igazi rendszerváltó személyiséggé. És akinek volt mersze mindig nemzetben gondolkodni…