Párizsban a napokban írták alá azt a törvényt, amely kimondja: alultáplált manökenek ezentúl nem léphetnek a kifutóra. Csak az maradhat a pályán, aki orvosi igazolást tud felmutatni arról, hogy testtömegindexe az egészséges értékhatárokon belül mozog, és egészségi állapota is megfelelő. (Megvan még Twiggy, a negyvenkilós manöken? Brrr!) Tömlöcbeutalóra és pénzbüntetésre számíthatnak a divatházak, ha papír nélkül foglalkoztatnak orvosért kiáltó csontkollekciókat. Végre!
Nem dicsekvésképp, de én már évekkel ezelőtt feszegettem: hol van előírva, hogy fellengzős, nyikhaj divatdiktátorok mondják meg nekünk Párizsból, milyen az emberiség nőideálja? Döbbenetes, hogy épp a liberalizmus őshazájában ütötte föl a fejét ez a diktatúra. Elég volt, hogy évtizedeken át nyeszlett, hajlott hátú „hölgyideálokat” kellett ájultan bámulnunk. (Közülük is az volt a „menő”, aki aritmikusan vonaglott a kifutón, mint a haláltusáját vívó, mérgezett egér.) Hiába érveltem, hogy még idehaza is tájegységenként változó az esztétikai igény… A kunsági pásztorember például a göndör, barna menyecskékért epedez, a Balaton-felvidéken a tűzről pattant feketéket kedvelik – semmit nem ért. Ráadásul a kronológiai közelítés is engem igazolt, hisz a változatosság iránti vágy már a barlangrajzokon megjelent, és később is színes volt a férfiak vágypalettája. A babiloniak állítólag a törékeny leányokat kedvelték, Hannibál viszont egész estét betöltő, robusztus hajadonokat ültetett az elefántjaira – talán még a reneszánsz volt a legegységesebb, a korabeli képzőművészet tagbaszakadt amazonjai ma is ott gömbölyödnek a templomi freskókon…
Most végre vége!
Hogy a Twiggy-kor után mi következik? A gender se tudja.