Álljunk meg a nagy rohanásban! Ma 1111 éve, 907. július negyedikén kezdődött a magyar nemzet első honvédő csatája. Árpád vezér negyvenezres serege Pozsony alatt ütközött meg az országra törő egyesített Nyugat százezres hordájával. Sose felejtsük ezt a napot! A két gonosz ötletgazda, Liutpold bajor herceg és Theotmár salzburgi érsek haditerve így szólt: „Decretum (…) ugros eliminandos esse” – azaz: „Elrendeljük, hogy a magyarok kiirtassanak”. Nem pont így történt.
Hallgassuk csak az agresszorok krónikását! „Amikor már azt hiszed, hogy győztél, a legnagyobb veszélyben találod magad, elsöprő rohammal ott teremnek, ugyanolyan hirtelen eltűnnek – rémüldözik Johannes Aventinus humanista történetíró.
– Először menekülést színlelnek, majd lovaikat megfordítva támadnak. Nyilaznak, dárdát vetnek, jobbról, balról, szemből vagy éppen hátulról körbeszáguldoznak, kifárasztják a mieinket, majd minden oldalról ránk rontanak…” Summa summarum: a háromnapos csatában a jövevények jó része odaveszett, hajóik zöme a tüzes nyilak révén a Duna iszapjában végezte. Árpádék az Enns folyóig űzték a megmaradtakat.
A kesergő krónikás ekképp zárja tudósítását: „A bajorok kilátástalan háborúja Liutpold herceg féktelen kevélységét letörték.” (Olyannyira letörték, hogy a herceg maga is fűbe harapott, akárcsak érsek cimborája.)
A nyugatiak bő évszázadig, 1030-ig gondolni sem mertek újabb próbálkozásra, akkor is megbánták… István hadai megleckéztették a revánsra spekuláló II. Konrád császárt. (Sőt, meg sem álltak Bécsig, azt is elfoglalták.) 1051-ben III. Henrik is bepróbálkozott Pozsonynál, neki meg a flottáját süllyesztette el egy Zotmund nevű magyar könnyűbúvár.
Pozsonyra emlékezve kérdem: miért ez a „merjünk kicsik lenni” hozzáállás? Miért hallgatunk erről a világraszóló magyar diadalról?
