1993. december 12-én este hat után néhány perccel a köztelevízió megszakította adását, a monitor a monoszkópra váltott, alatta Chopin Gyászindulójával. Percekkel később Boross Péter belügyminiszter jelent meg a képernyőn, és azt mondta: gyászol a nemzet, meghalt Magyarország miniszterelnöke, Antall József.
Nem volt megbeszélve, de a Parlament körül már hét óra előtt gyülekezni kezdtek az emberek. Kilencre a tömeg teljesen betöltötte a teret, az Országház lépcsőin gyertyák égtek. Huszonöt éve ennek.
Akkorra már nemcsak az MDF, de szinte minden romokban hevert, ami a kormányt körülvette. Nem is lehetett volna másképp akkora ellenszélben, ügynökökkel, ellendrukkerekkel, jó szándékú kétbalkezesekkel. A rendszerváltás romantikája hamar eltűnt, az eszmények legtöbbje zátonyra futott, a lelkesedés tüzéből már csak parázs hunyorgott… Igaz, Antall József már a legelső kabinetülésen megmondta: „Uraim, önök egy kamikazekormányban vesznek részt.” Bölcs ember volt, tudta, hogy kormánya eleve bukásra van ítélve ebben az emberöltőn át félrevezetett hazában – bár arra aligha számított, hogy az ellenzék és saját pártjának lázadói mellett a betegség is rátámad…
A rendszerváltó miniszterelnök halála őszintén megrendítette az országot, noha számítani lehetett rá, hisz akkor már bő esztendeje jegyben járt a halállal. Mégis. Rendkívüli időkben állította nemzete élére a sors, és ő a hite szerint a legtöbbet adta magából. (Vajon mit súghatott halálos ágyán a fölébe hajoló ifjú Orbán Viktor fülébe? Orbán nem árulja el…)
Bennem az a mondata maradt meg legmélyebben, hogy lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnöke akar lenni.
