Amióta a Disney bekebelezte a Lucasfilmet, csak úgy ontja magából a Star Wars-filmeket: fénysebességgel záporoznak ránk a folytatások, előzménytörténetek és a mellékszálakat kibontó spin-offok. A második különálló Star Wars-film, a Han Solo fiatalkori kalandjairól szóló Solo – Egy Star Wars-történet mégis sokáig úgy tűnt, hogy sosem fog elkészülni. A forgatás kellős közepén kirúgták Phil Lord és Chris Miller rendezőket, és a nagyon megbízható, ám semmiféle rendezői kézjeggyel nem rendelkező Ron Howard (Apollo 13, Egy csodálatos elme, Da Vinci-kód) kezdhette elölről az egészet.
Han Solo karaktere persze külön filmért kiáltott Dagobert bácsi dollármilliókra éhes csapatában, Harrison Ford legendás szerepére viszont nem volt egyszerű megfelelő színészt keríteni. Ha túlzottan hasonlít, és/vagy imitálni próbálja elődjét, az a baj, ha pedig elüt a régi kedvenctől, akkor az a baj. És noha Ford sem egy Daniel Day-Lewis, karizmája olyan lehengerlő volt Solóként, hogy a láthatatlan lécet ember legyen a talpán, aki megugorja – és még jól emlékszünk arra, hogyan rombolta le Darth Vader figuráját a pocsék, ripacskodó Hayden Christensen.
Az előzetesekben rendkívül színtelen Alden Ehrenreich ugyan Fordtól olyan messze van, mint Chewbacca egy Oscar-díjtól, de összességében kellemes csalódás: vigyorog, beszólogat, és hozza azt az elszánt, zsivány kölyköt, aki majd tudjuk, mekkora csempésszé válik egyszer. Fiatalabb és naivabb, de ő lő először, és hamar megtanulja, hogy senkiben sem ajánlatos megbízni. Ron Howard sem bízik viszont Ehrenreichben: szinte alig hagyja egyedül a vásznon, ami nagy hiba, hiszen így nem sok mozgástere marad a karakterfejlődésre.
A sztori egyszerű, mint a bot: a fiatal Han Solo gusztustalan terrorállamként működő távoli bolygóról próbál megszökni szerelmével (a Trónok Harcából ismert Emilia Clarke), hogy pilóta lehessen, és nem utolsósorban szabad, majd pörgős akciók sorozata után ez sikerül neki. Snitt, vége főcím. Ron Howard ugyan megpróbálkozik néhány kisebb csavarral, amelyeket talán Dan Browntól lesett el, akinek három kalandregényét is megfilmesítette, de ezek azért nem vágják földhöz a nézőt.
Néhány poén inkább szekunder szégyenérzetet vált ki, mint felhőtlen nevetést, Emilia Clarke frufruja pedig körülbelül akkora tévedés, mint annak idején Jar-Jar Binks figurája volt. Clarke kisasszonynak nincs túl nagy eszköztára, és rém nehéz elhinni neki, hogy túljárna bárki eszén, de a többi mellékszereplő szerencsére nagyjából rendben van. A mindig jó Woody Harrelsont most Han simlis mentorfigurájaként láthatjuk, a Lando Calrissiant alakító színész-humorista-rapper Donald Glover pedig valósággal lubickol a sármos, piperkőc bajkeverő szerepében. Egyenlőséget követelő női droid másodpilótája is elég vicces, a Han–Chewbacca-jelenetek pedig kellemes borzongással szolgálják ki a rajongókat.
Új, említésre méltó zenei téma hiányában a néző a megszokott Csillagok Háborúja-világot kapja az ócskavasnak tűnő, ütött-kopott, ám fürge űrhajókkal, apokaliptikus tájakkal és csápos, sokszemű lényekkel a kártyaasztalnál. A Solo egy dologban azonban elüt a korábban megszokottól: nem próbál nagy ívű eposzként tetszelegni, és hiányzik belőle a mindent átjáró Jedi-pátosz. Nem a katarzisra hajt, és nem akar tanmesévé válni. Nem múlik rajta a Szövetség vagy a Birodalom jövője, nincsenek Nagy Morális Tanulságok, egyszerűen csak szórakoztatni akar. Ez pedig felületessége és hiányosságai dacára is nagyon üdítő újdonság.
(Solo – Egy Star Wars-történet, amerikai sci-fi, 2018. Rendező: Ron Howard. Bemutató: május 24. Forgalmazó: Fórum Hungary)