– Nem ön az első, aki a rá vonatkozó szekus dossziék anyagait valamilyen formában igyekszik feldolgozni. Miért gondolta ezt fontosnak?
– Közismerten rögeszmés ember vagyok. Az egyik rögeszmém az, hogy mindenkinek, aki írással foglalkozott, kötelessége elszámolni az életével. Ahogy teltek az évek, egyre idősebb lettem, s ez a vallomás számomra is egyre inkább kényszerítő szükségszerűség lett. Ezen túl az is erre késztetett, hogy bár olvastam kollégáim vallomásait a Securitatéval való kapcsolataikról, többek között a Markó Béláét, aki közeli barátom, és akinek a könyvéről írtam is, éppen a kötetcímadó Kacagásaink című szöveget. Az ő kötetében akkurátus jegyzetanyag is van, így pontosan tudom, hogy 146 alkalommal hivatkoznak rám a securitatés iratok. Az én irataim között is legalább ennyiszer hivatkoznak rá, de lehet, hogy többször, mert az én dossziém nagyobb volt, mivel idősebb vagyok, mint ő. Tehát láttam, ahogyan mások számoltak be a maguk iratairól, de láttam azt is, hogy azt és úgy, ahogyan én mondanám, senki sem mondja el helyettem. Ugyanarról a dologról másképpen emlékezünk és beszélünk sokszor. A történelemírásnak az az egyik nagy akadálya éppen, hogy az emberi tapasztalat lényeges vonatkozásokban átadhatatlan, mert a fiatalok meg sem hallgatják az idősebbeket, mert nem olyan tapasztalatokat akarnak szerezni, és igazuk is van. Másrészt az emberek saját tapasztalataik között is kényesen válogatnak, mert csak azt akarják tudomásul venni, ami az ínyükre van, de a rossz tapasztalataikból nem vonnak le következtetést. Tehát másképpen emlékeznek az eseményekre akaratlanul is, akár a rossz memóriájuk miatt is. Ezért már a történelem nagyon sok adatát nem hiszem el. Sürgetőnek éreztem a magam beszámolóját azért is, mert 2015 májusában egy preinfarktus keretében megkotorták a szívemet, éreztem, hogy az egészségem is hanyatlik, ami a memóriámra is rossz hatással van. Szerettem volna azt, hogy ameddig még tudok, a tőlem telhető legnagyobb pontossággal emlékezzem vissza mindarra, ami velem történt, s ehhez nyújtott segítséget az a hatezer oldal, amelyet 15 kötetbe szuszakolva a rendelkezésemre bocsátott a Securitate irattárát felügyelő bizottság. Ennek csak egy részét kaptam meg, s használtam fel végül.
Jó ügyekre kész emberek
– Sokat foglalkoztatta az a kérdés, vajon miért készült annyi lehallgatás, jelentés önről. Végül, amikor áttanulmányozta a dosszáriumát, talált-e választ a kérdésre?
– Nem, nem találtam, ahogy a Csobbanó szavaink című kötetbeli esszémben is írom, „nem teljesen értem a személyem iránti fokozott érdeklődést, miért lőttek ágyúval felborzolt tollú verébre”. Semmi látványos akcióban nem vettem részt, főként a hatvanas, hetvenes években, a nyolcvanas években már inkább. Amikor elkezdték a megfigyelésemet, annyi bűnöm volt csak, hogy mondtam a magamét, nem a másét, a magamét. Másrészt a társulási ösztönöm az átlagosnál jóval erősebb, megpróbáltam mindig kapcsolatokat tartani minél több emberrel, ami az újságírói, szerkesztői szakmámmal is együtt jár. Nemcsak romániaiakkal, de anyaországiakkal is, sőt akár felvidékiekkel, délvidékiekkel, időnként nyugatiakkal is. Az egyik jelentés azt írta rólam, hogy a házamnál népvándorlás van. Én többet is elbírtam volna, de valóban sokan megfordultak nálam. A hetvenes évektől kezdve kiépült az a hálózat, amelyet én „haza a mélyben”-nek nevezek. Ami nem volt tudatos összeesküvés a rendszer ellen, de egy mozgalom volt. Ilia Mihály szerint „jó ügyekre kész” emberek szövetsége, akik keresték egymást a határoktól függetlenül, akik tudtak egymásról s arról, hogy hol kire számíthatnak. Vitték tőlünk a híreket, az üzeneteket, és vitték a kéziratokat. Tehát nem álltunk mi fegyverrel ellent, nem akartuk erőszakkal megdönteni a rendszert, bár tagadhatatlanul pislákolt bennünk ilyen szándék, csak nem voltunk biztosak abban, hogy milyen eljárást kellene alkalmazni erre.
Nem szabad félni
– Évek óta figyelemmel követtem a küzdelmét ezzel az anyaggal. Tudom jól, hogy nagy nehézségeket jelentett a dossziék feldolgozása, és bizonyos értelemben bele is tört a bicskája. Mi is okozta a nehézséget, s miért hagyta abba a küzdelmet?
– A feldolgozás végül is írói munka volt. Meg kellett találnom a hangot. Rögeszméim közé tartozik, hogy az irodalomban nem a stílus a fontos, hanem a hang, a hangvétel. A másik kérdés az arányérzék, esetemben az, hogy hatezer oldalnyi anyagból mit választ ki az ember, mit emel könyvbe. Harmadszor a kétely, hogy értelme van-e ennek az egésznek, amikor a társaim, Markó, Gyimesi Éva is megírták a más-más jellegű könyveiket, vajon nem lesz-e az olvasóknak már elegük ebből. Az is kérdés volt, hogy hol húzzam meg a határt. Én nem írtam ki egyetlen besúgómnak sem a nevét, a Korunk szerkesztője az ott megjelent részhez lábjegyzetben odaírt egy nevet. Én nem írtam ki, mert az illető valamikor a bajtársam volt, s tudtam, hogy ez nem kívánt hullámokat vethet, mindenkinek van testvére, rokona, baráti köre, és elszörnyedhetnek: ezt nem gondoltuk volna. Persze hogy nem, én sem gondoltam volna, hogy valakiről, akit évtizedek óta ismerek, aki még 1989 után is benne van az RMDSZ választmányában, egyszer csak kiderül, hogy évtizedekig jelentett rólam és más bajtársairól is, nálam jóval jelentősebb emberekről, Sütő Andrásról, Domokos Gézáról. Tele voltam kétellyel, hogy nekem jogom van-e ahhoz, hogy ezeket a dolgokat elmondjam, és tulajdonképpen megbélyegezzem. Másrészt viszolyogtam az egész anyagtól, kimondottan fizikailag viszolyogtam. Ott volt az íróasztalomon a jelentéseknek az a része, amelyet végül átküldtek nekem, s kerülgettem, szó szerint, mint macska a forró kását. Valahogy távol akartam tartani magamat tőle, miközben nem lehetett. Amikor 2015 májusában, ahogy említettem már, elég közelinek látszott, hogy elvihet az ördög, fennállt a veszélye, hogy itt marad az egész, és az örököseim, a barátaim nem fogják tudni ezt az anyagot feldolgozni, vagy ha megpróbálnák is, semmiképpen nem úgy, ahogy én dolgoznám föl.
S bár az előbb mondottak miatt az egész anyag ellenállt a folytatásnak, a befejezésnek, akkor mégis erőt vettem magamon, és azt, ami megvolt már, összerendeztem, s végül így, torzóban, de kiadtam a kezemből. Mentségemre legyen, hogy mindnyájan torzóban maradva megyünk el, de nem mindegy, hogy milyen alakú az a torzó, amelyikben elmegyünk. S meggyőződésem, hogy más alakú lett volna az én torzóm, ha enélkül mentem volna el.
– Említi az egyik kötetbeli interjúban, hogy annak idején a hétköznapok részévé vált az állandó megfigyelés, lehallgatás, zaklatás, s hogy ezzel szemben létezéstechnikát kellett kialakítani. S ha ezt megtalálta az ember, akkor szerencsés volt, életben maradt, de akinek ez nem sikerült, az vagy halálra itta magát, vagy másképpen lett öngyilkos, vagy elmenekült. Mi volt az ön létezéstechnikájának a lényege?
– Az egyik az volt, hogy, ha nem is teljesen, de viszonylag őszintén beszéltem a Securitatén a kihallgatásaim alatt. Tehát érezték, hogy nem tudnak megingatni, és nem tudnak hazugságon fogni. Amikor féligazságokat mondtak rólam, akkor vitáztam, de amikor a színtiszta igazságot, akkor azt elismertem, mert valóban úgy gondoltam például, hogy nekem közöm van minden magyarhoz, a magyar irodalom együvé tartozik határoktól függetlenül, s erről nem vagyok hajlandó lemondani. A másik, hogy nem mutattam ki azt, félek, pedig egy ideig nagyon féltem, de aztán rájöttem arra, hogy nem szabad, mert azt kihasználják. S ezt látták aztán rajtam, hogy nem félek tőlük. A harmadik pedig az volt, hogy nagyon jól megjátszottam én is, ahogy a barátaim is, hogy kacagunk, nem véletlenül adtam ezt a címet a kötetnek. A kacagás képessége sírnivalón sovány vigasz, de vannak helyzetek, amelyeknek az elviseléséhez a fergeteges kacagás segít csak. Mi kacagtunk, ők lehallgatták, hogy mi miket s hogy beszélünk, és a jegyzőkönyvek tanúsága szerint panaszkodtak, hogy a kacagásunktól, főleg az enyémtől, amely harsányabb a többiekénél, nem lehet tisztán hallani az elmondottakat. S hallgatták, hogy mi teljes részletességgel elmondjuk a véleményünket róluk, s hogy tudjuk, most is lehallgatnak bennünket. Tehát megőriztük a fölényünket velük szemben. Nemcsak lélekben, de a lehallgatások során paradox módon éreztettük is velük ezt. De azért a kacagásunkkal gyakorta a nyüszítésünket, az aggodalmainkat próbáltuk leplezni. Nincs ezen mit szépíteni, féltettük a családunkat, aggódtunk a pályánkért, dolgozni akartunk, az irodalomra szántuk rá az életünket, a pályán akartunk maradni. S az ember nemcsak a másokért érzett felelősségbe mehet tönkre, hanem a saját maga sorsáért érzettbe is. Láttuk, hogy mennek tönkre a barátaink egymás után, hogyan isszák magukat halálra, vagy csak ellehetetlenülnek, mert nem tudják megjátszani magukat, nem tudják állásban tartani magukat, s emiatt mi is aggódhattunk állandóan.
Kőkemény falak
– Első riportkötete, a Szülőföldön, világszélen 1974-ben jelent meg. Nemzedékét, a Forrás második nemzedékét jellemző illúziókkal idejekorán leszámoltak. A későbbi személyes illúziótlanságra az új kötetben is számos példát találhatunk. A romániai forradalom napjaiban, a leglelkesültebb pillanatokban is úgy látta, hogy nem lesz itt más világ. A kötetzáró nagy életműinterjúban úgy fogalmaz: „Nem lehet kiegyezni”; „nincs más megoldás, etnikailag kell különállnunk”. Miből táplálkozik ez a keserű illúziótlanság?
– Az én nemzedékemnek valóban, de az előttünk járó első Forrás-nemzedéknek, Lászlóffy Aladáréknak, Szilágyi Domokoséknak is illúzióik voltak a rendszerrel kapcsolatban. Láng Gusztáv ezt így fogalmazta meg: az elvesztett illúziók nemzedéke. Ez a mi nemzedékünkre is érvényes, talán még inkább, mert fiatalabbak voltunk, és nagyon komolyan hittünk abban, hogy a szocializmus eszméje megvalósítható, csak egyetlen probléma van, nem vagyunk őszinték, s főként nem őszinték azok, akik képviselik, s a hatalmat gyakorolják. Ezeket az illúziókat aztán rendre elvesztettük mindannyian. Én azt szoktam mondani, az illúzióim többet romboltak bennem, mint a kőkemény falak, amelyekbe rendre ütköztem. A hetvenes évek elejére az illúzióim nagy részével leszámoltam, ha nem is mindennel, de a többivel azóta is leszámolóban vagyok. 1989. december 22-én délután hat órakor Markó Bélának a házunk (amely a Securitate mellett van, ahol akkor épp folyt a szabad rablás) kapujában valóban azt mondtam az ő lelkesültségére („más világ lesz”) válaszul, hogy nem lesz más világ. S hogy mi mondatta ezt velem? Terepjáró újságíró voltam sokáig, az egyik végétől a másikig bejártam az országot, nemcsak a magyar, de a román vidékeket is. Széles körű ismeretségi köröm volt, rengeteg beszélgetés állt mögöttem, némiképp ismertem a román irodalmat is, az Igaz Szó szerkesztőjeként is számos tapasztalatot szereztem. Mindezek során azt láttam, hogy bennük van az, hogy valakit le kell nézzenek, nyilván kisebbrendűségi komplexustól is indíttatva, és ott voltunk mi kéznél. Ebből nem tudnak engedni, ez az ő létezéstechnikájukhoz tartozik hozzá. Én nemcsak a Lăncrănjan-könyvön voltam túl, de egy egész könyvtárnyi irodalmon. S ami azóta történt, az is ez támasztja alá. A kilencvenes években még csak Corneliu Vadim Tudor és Funar üvöltötte ránk a televízió képernyőjéről, hogy a magyarokat állásukból el kell bocsátani, nyugdíjukat meg kell vonni, és végső megoldásként mindnyájukat át kell dobálni a határon. Ezek a politikusok azóta már eltűntek, de most nem egy állomáson, hanem tíz állomáson mondják a szemembe, és öntik rám a televízióból, hogy nem tudunk egymás mellett élni. Ahogy Markó Béla is megfogalmazta már: „Ahol két kultúra egymáshoz ér, ott kiserken a vér.” Hiába vagyunk nagyon jó barátok esetenként, hiába ülünk le együtt egy pohár pálinka vagy egy pohár sör, vagy mind a kettő mellé. Azt mondja nekem a drága jó barátom, a Vatra folyóirat főszerkesztő-helyettese, te csak ülj le nyugodtan a fenekedre, mert engem mint liberális értelmiségit előbb fognak kinyírni, mint titeket. S valóban van egy ilyen veszély is. De az én veszélyérzetem is reális. Mondok egy történelmi példát. 1936-ban Radnóti Miklós megírja a maga Járkálj csak, halálraítélt! című kötetét, és a „fürge barátok” megdorgálják, hogy ne légy ilyen pesszimista, erre ezeket a barátokat már 1942-ben szorgalmasan agyonveregetik, a bogárnyi zajjal Radnóti felé repülő golyók pedig 1944-ben érnek célba. Egyedül Bálint György mondta róla, hogy az ítéletet kimondták, jogerős, csak a végrehajtás időpontja kétséges még. Én pedig azért mondom ezt az analógiát, mert az erdélyi hangulatot, a közérzetünket, nem csak az enyémet, a barátaimét is, csak ehhez, a harmincas évek hangulatához tudom hasonlítani. Igen, nem lett más világ, veszélyben vagyunk, bármikor elszabadulhat a fasizmus, van erre esély, s ez nemcsak a televízióból, de írott szövegekből is látszik. Most kerül a Liberális Párt egyik fontos pozíciójába az a Marian Munteanu, aki nyíltan mondja, hogy a Vasgárda egyik egykori vezetőjének a hívei vagyunk, és azt szeretnénk megvalósítani, amit ő szeretett volna. Ezt ki kell mondani. Milyen érzéssel hallgassa ezt az ember, kussoljon, ne valljon a közérzetéről? Nem arról van szó, hogy tartok ettől, túl vagyok ezen, nem félek, hanem féltek, féltem a családomat, féltem az enyéimet, a hozzám közel álló embereket, a magyarokat.
– Tamási Áron klasszikus mondatát egyszer úgy fogalmazta át, hogy „azért vagyunk a világon, hogy azzá váljunk, akik lehetnénk”. Önnek sikerült-e, 74 évesen elmondhatja-e már magáról ezt?
– Nem, de még mindig reménykedem, hogy egyszer majd sikerül. Ahogy korábban mondtam, mindnyájan torzóban maradva megyünk el, csak nem mindegy, milyen alakú az a torzó. Nagyon remélem, hogy még alakíthatok ezen. Még rengeteg zörgő dióhéjam van, amelyet szeretnék kitölteni a történeteimmel, hogy ne zörögjenek. Ha csak néhányat sikerül még megírnom, és a dióhéjba gyömöszölnöm, akkor talán közelebb kerülök ahhoz, aki lehettem volna.
