– Öt éve vette át az egyik legpatinásabb budapesti kórház, az idén kilencvenéves Uzsoki irányítását. Valószínűleg sokakat meglepett azzal, hogy az eltelt időben nemcsak hogy megbirkózott a feladattal, de tovább öregbítette az intézmény jó hírnevét. Pedig mindössze 45 éves volt, amikor megbízták a feladattal, ráadásul nő…
– …és vidéki! Nehéz volt, de akkor valahogy nagyon erősen éreztem, hogy megérkeztem, a helyemen vagyok. Hittem, hogy meg tudom csinálni. A sikerek erősítettek, a problémák és a kudarcok tanítottak, így végül minden tapasztalás az előnyömre volt.
– Nem lehetett könnyű betagozódni ebbe a férfiak uralta világba.
– Ahhoz, hogy ilyen közegben nőként hiteles legyen az ember, sokkal több energiát kell befektetni. És még akkor is lesz, aki kétségbe vonja az ember rátermettségét, igyekezetét, jó szándékát. Ráadásul néha egészen furcsa dolgokon múlik, mitől is lesz egy nő hiteles a férfiak világában. Néhány héttel az után, hogy bekerültem a kórházvezetőket tömörítő Magyar Kórházszövetség Elnökségébe, és megtartottam az első előadásomat, odajött hozzám egy idősebb férfi kolléga. Azt mondta, számára ott lettem hiteles, amikor az előadáshoz feltettem a szemüvegemet, mert az azt bizonyította: nekem fontosabb, hogy lássak, mint a hiúságom.
– Zavarja egyébként, ha pletykálnak önről?
– Alapvetően érzékeny ember vagyok, sokat rágódom az engem ért kritikákon, de talán egyre kevésbé foglalkoztat, ha duruzsolnak rólam. Nem tudok mindenkinek megfelelni, szerencsére ahogyan az ember idősödik és talán valóban mutat fel eredményeket, valamennyire felvérteződik a rosszindulatú megjegyzésekkel szemben is. Az azonban biztos: bár kétségtelenül van előnye, sokkal több a hátránya annak, hogy nő vagyok.
– Mi az előnye?
– Sok mindent érzelmileg közelítek meg, ahogyan általában a nők, így sok szempontból másként tárgyalok, érvelek, mások a fontossági sorrendjeim.
– Vajon az érzelmesség miatt ilyen kevés a nő a kórházigazgatók között? Talán két kezemen össze tudom számolni őket.
– Nem vagyunk sokan, az biztos, de ennek talán az is az oka, hogy sok családban inkább a férfiak csinálnak karriert. Mindenesetre én örülnék, ha több vállalkozó szellemű nő lenne a kórházigazgatók között is. Jót tenne mindannyiunknak.
– Ön tizenöt évig gyakorló orvos volt, mielőtt felhagyott volna a gyógyítással. Fontos, hogy orvosokból legyenek főigazgatók? Lehet hallani érveket pró és kontra is.
– Hasznos, ha valaki volt orvos, de fontos a menedzseri szemlélet is. Magam sokszor egyensúlyozom a két oldal között, és bizony önkritikusan meg kell jegyeznem, hogy ma már lényegesen távolabb vagyok a mindennapi problémáktól, mint kellene. Ezt azért mondom, mert meggyőződésem, hogy nem lehet kizárólag Excel-tábla mögül kórházat irányítani. Jelen kell lenni a mindennapokban, ismerni kell a működés közben felmerülő gondokat, bajokat. Egyszerre kell kint és bent lenni, kellő közelségből, ugyanakkor megfelelő távolságból is látni a helyzetet. Figyelni kell a gazdálkodási keretekre, de fontos, hogy a hangsúly eközben is mindig a betegeken és a kollégákon legyen. Mi nem küldünk el beteget, és lehetőség szerint megvesszük, amire szükség van a munkánkhoz akkor is, ha ezzel aktuálisan túlvállaljuk magunkat.
– Pénztelenség, orvos- és nővérhiány, elégedetlen betegek – mi a jó ennek a menedzselésében?
– Az a sok apróbb és nagyobb siker, amelyről nem vagy alig szólnak a hírek. Egyetértek Rácz Jenővel, a Kórházszövetség korábbi elnökével abban, hogy most túl nagy a zaj, vagyis túl sok a hőbörgés az egészségügy körül. Én abban hiszek, őszintén, hogy mindent lehet kritizálni, fontos felhívni a figyelmet a problémákra, de aki kritikát fogalmaz meg, az egyrészt ne ártó szándékkal tegye, másrészt tegyen mellé javaslatot is, hogyan kellene másként csinálni. De most sokkal jellemzőbb, hogy felkerül egy fotó valamelyik közösségi oldalra egy zsemléről és egy kockasajtról vagy egy valóban lepukkant kórteremről azzal a képaláírással, hogy „na, ez a magyar egészségügy”, miközben azt senki nem posztolja, hogy oké, de a műtőben egy világhírű orvos gyógyít.
– Mert lehet, hogy nem is tudja. Varga Péter Pállal, a Budai Egészségközpont vezetőjével néhány hete itt, a Lugasban beszéltünk arról, hogy az ilyesmiket kellene inkább kommunikálni, és nem folyton az 500 milliárdos uniós fejlesztést, amelynek a nagyságrendjét halandó úgysem fogja fel.
– Igen, én is azt hiszem, másfajta kommunikációra lenne szükség. Világhírű orvosaink vannak számos szakmában, emberek százezrei gyógyulnak meg évente az itt dolgozók áldozatos munkájának köszönhetően, és ennek ellenére hagyjuk, hogy ilyen rossz legyen az egészségügy híre. Ez nagyon nagy baj! Nem igaz, hogy az állami egészségügy rossz. Vissza kell adni az embereknek a magyar egészségügybe vetett hitét.
– Érdekes, hogy azt mondja, nem rossz az állami egészségügy, hiszen éppen önöknél hozták létre az országban az első hivatalos VIP-osztályt, és – ha nem is közvetlenül, de – most is fogadnak magánbetegeket. Nincs itt ellentmondás?
– Nincs, de jó a kérdés. A VIP-osztályt két okból hoztuk létre. Az egyik, hogy a dolgozóink átlátható módon, úgy, hogy ne kelljen hálapénzt elfogadniuk, és ne kelljen máshol másod- és harmadállást vállalniuk, pluszbevételhez juthassanak. A másik, hogy azok a betegek, akik képesek és hajlandók a pluszszolgáltatásokért fizetni, itt költsék el a pénzüket. Az osztály mindkét reményünket beváltotta, és továbbra is nagy rá az igény.
– Szükség van egyébként magánegészségügyre?
– Szerintem igen, hiszen az emberek igényei a gyógyítással kapcsolatban is eltérőek. Viszont nincs két egészségügyre való személyzet, ezért valamilyen módon ötvözni szükséges az állami és a magánellátást. A két rendszer között biztosítani kell az átjárást, azzal például, hogy aki nem kívánja igénybe venni az állami szolgáltatást, az a befizetett járulékából részben megfizethesse a magánszolgáltatót. Mindkettő fölé kell szakmai grémium és minőségbiztosítás, mert a beteg mindenütt beteg, és az orvoslásnak is ugyanolyan színvonalúnak kell lennie, a körülményektől függetlenül.
– Visszatérve a VIP-részlegükre, ott kicsiben megvan minden – gyorsaság, eszköz, személyzet, odafigyelés stb. –, ami nagyban kellene ahhoz, amit mond, tudniillik, hogy a betegek ne csak a rosszat lássák a magyar állami egészségügyben, hanem bízzanak benne. Ha ilyen ellátásra képes az állami egészségügy magánrésze, akkor miért nem tudja ezt a teljes egésze?
– Meggyőződésem, hogy az esetek zömében ma is tudja, ezt bizonyítják azok a köszönő levelek, amelyeket nemcsak mi, hanem minden magyar kórház rendszeresen kap. Csak ezekből nem lesz hír. Fontos ugyanakkor tudni, hogy ha a kórház jelenlegi keretét az ellátandó betegek számához, az osztályok ellátási szintjéhez és feladataihoz szabnák, és a biztosító kifizetne minden indokolt ellátást, amelyet elvégeztünk, akkor jobban megfizetett személyzettel, korszerűbb eszközökkel, megfelelő időn belül tudnánk biztosítani az ellátást.
– Az általános pénzhiány tehát az alapprobléma?
– Inkább a pénzek nem megfelelő csoportosítása. Az ágazatban ott a kellő mennyiségű pénz, csak egyrészt paraszolvenciaként zsebekben, másrészt szétforgácsolva. Az elmúlt időszak forrásbevonásai ugyanakkor kifejezetten jót tettek a rendszernek, ennek a folyamatnak azonban nem szabad megállnia.
– A Magyar Kórházszövetség, amelynek most már ön az egyik elnökhelyettese, évek óta sürgeti kórházak összevonását, amit a politika évek óta elodáz, pedig csak rövid távon járna presztízsveszteséggel, viszont már középtávon voksokra váltható elégedettségnövekedést hozna.
– Magyarország kicsi ország, koncentrálni kell az erőforrásokat, és ezt előbb-utóbb meg kell lépni. De egyetlen kórházat sem kellene bezárni, senki sem kerülne utcára, hiszen nagyon nagy a hiány például rehabilitációs, ápolási, hospice-osztályokból. Egyre jobban öregszik a lakosság, muszáj lesz ezen a téren is ritmust váltani.
– Meg másutt is, és ezt nem én mondom, hanem ön, mégpedig a saját blogjának a bevezetőjében: „Az egészségügyben az emberi kapcsolatok, az odafigyelés és gondoskodás erősítése, a betegfókuszú szemlélet hozhat áttörést.” Mit jelent ez pontosan, és egyáltalán, miért blogol egy kórházigazgató?
– Azért blogolok, mert folyamatosan keresem a saját magam és a mások fejlődésének lehetőségeit, azokat a fórumokat, megoldásokat, amelyek ebben segítenek. S hogy miért választottam témának és a blog címének is éppen a Betegfókuszt? Azért, mert neurológusként megtapasztaltam, hogy nagyon sok betegség lelki okokra vezethető vissza, vagyis sokszor nem maga a kezelés, hanem a megértés, a türelem és a szeretetteljes odafigyelés viszi sikerre a gyógyítást.
– Amire jelenleg, lássuk be, kicsi az esély, amikor, mint mondta, bár van pénz, rosszul van elosztva, emiatt fentről korlátozzák a gyógyítást, nincs elég orvos és nővér, és mindebből következően mindkét oldalon általános az elégedetlenség.
– Én ugyanakkor hiszem, hogy ha akarjuk, meg tudjuk érteni egymást. Az orvos, a nővér azt a pácienst, aki órák óta a folyosón várakozik, és bekopog, mert nem tájékoztatják, várhatóan meddig kell még kint ülnie. A betegek pedig az orvosokat és ápolókat, akik kora reggeltől szusszanásnyi pihenő nélkül robotolnak. Nem jó, ha eleve úgy állunk egymáshoz, hogy nyitva a bicska a zsebünkben. Vannak emberek, sajnos kevesebben, mint kellene, akik nem állnak be az elégedetlenkedők és a rosszkedvűek sorába, sőt sugárzik belőlük a jó és a tenni akarás. Körülöttük kizöldül még a beton is, pedig ugyanolyan nehézségekkel küzdenek, mint mások, de ők mégsem panaszkodnak, sőt mosolyogva teszik a dolgukat. Nálunk ilyen például a tüdőgyógyászat főnővére és a radiológia vezető asszisztense, amerre mennek, szivárvány van körülöttük. Róluk kell példát vennünk, tőlük kell tanulnunk.
– Most jár le az ötéves kórházigazgatói megbízatása. Megpályázza ismét a pozíciót, vagy még feljebb törekszik? Néhányszor már emlegették mint potenciális államtitkárjelöltet…
– Igen, meg fogom pályázni az Uzsoki kórház főigazgatói posztját, mivel itt vagyok a helyemen. Az államtitkárság azonban nem az én habitusomnak való. Elérkezettnek látom az időt néhány markáns, rendszerszintű változásra az egészségügyben, amihez egyszer majd politikai támogatás is társulni fog, ám jelenleg sok szempontból gúzsba lennék kötve, ami nekem nem megy.
– Ezt nem is gondolja senki, aki kicsit is ismeri önt, miután az elmúlt öt évben az átlagosnál többször vállalt konfliktusokat az ágazat vezetésével. Hol a fentről egy idő után mégsem támogatott VIP-osztály, hol engedély nélkül adott nyilatkozata miatt. Renitens alkat, vagy a kézi vezérlést tűri rosszul?
– Igen, volt egy-két ilyen helyzet, illetve hallom azt is sokszor, hogy túl nagy az önbizalmam. Ez utóbbi szerintem nincs így, s renitensnek sem tartom magam. Viszont úgy gondolom, ebben a székben vállalnia kell az embernek a véleményét, s néhány kényelmetlen, esetleg nem túl népszerű döntést is meg kell hoznia, de leginkább tűzön-vízen át kell küzdenem azokért a dolgokért, amelyek jók a betegeknek vagy a kollégáknak. A kézi vezérlést pedig akkor valóban rosszul tűröm, ha önös érdekből fakad, vagy ha úgy érzem, valami megalapozottan jó dolgot gátol meg.
– Milyen tulajdonságokkal, képességekkel, készségekkel kell rendelkeznie egyébként egy kórházigazgatónak a XXI. században?
– Nagyon fontos, hogy el tudja választani a lényegest a lényegtelentől, legyenek azok panaszok vagy „fentről” jövő elvárások. Én magam igyekszem tartani a saját preferencia-sorrendemet, összeszedetten próbálok haladni a kitűzött cél felé. Szükség van emellett a gyors reagálóképességre is. Semmilyen helyzetbe nem szabad belekényelmesedni, tudni kell tempót váltani, kellőképpen innovatívnak lenni, és észrevenni a kínálkozó lehetőségeket.
– És a kapcsolatépítés? Ez kis ország, sok múlik rajta.
– Valóban vannak, akik csak azért látnak el, operálnak meg „fontos embereket”, hogy ott legyen a számuk a telefonjukban, „szükség esetére”. Vagy ebédelni, vacsorázni járnak beszállítókkal, politikusokkal. Nekem ez sosem ment, nem tudom magam megjátszani. A minőségi és nem a mennyiségi kapcsolatokban hiszek.