Figyelj, olvasó, ne légy henye, / Mert ez itt a reklám helye” – viccelődik Lázár Ervin naplójában, próbálgatva vidámabbik hangját. Az olvasó, ha tényleg figyel, meghallja a kakukk szavát, egyszerre kettőt is: egy mély hangú öreget és egy mutáló ifjoncot. „Még hogy mutáló! Írói túltengés… – ironizál máris önmagán a mester, és komolyra fordítva a szót lejegyzi –: Duzma Dözmő, a földterhe burbók nyomta a földet. Jaj – mondta a föld.” Újabb, talányos bejegyzés következik 1988. július 1-jéről: „Zoknikrácia. Demokratikus zokniadagolót! Fellázadtak a zoknik.” Miközben az olvasó szembesül a mondatok igazságtartalmával, őszintén reménykedik, hogy a számtalan, fantáziadús gondolattöredékkel együtt az új államforma is megtalálta a helyét – legalább az életműben.
De a Naplónak hol a helye? Egységes alkotás született a műfajon belül? Hiszen szerzője hónapszámra felé se nézett a Nagy füzetnek (benne találhatók az 1984 és 2006 közötti feljegyzések), épp csak belekezdett a Lázálom-töredékbe (álmait viszont penzumként pontosan lerótta, még ha értelmükhöz nem tudott is hozzáférni). A rendszertelen időközönként, különböző (barna, zöld) füzetekbe írt, szétszabdalt emlékdarabok Ács Margit szerkesztésében végül mégis kötetbe rendeződtek. Az Osiris közel tíz évvel ezelőtti kiadása után a Napló a Helikon gondozásában most újra kézbe vehető.
Lázár Ervin szívesen inspirálódott szűkebb környezetéből és az álmaiból. A legapróbb jelekre, rezdülésekre is figyelmes, különös érzékenységű szerző emlékeihez nyúlni ezért csak finom kézzel szabad. Mint amilyen Ács Margité is. A füzetek kötetbe rendezése során a szerkesztő híven megőrizte azt a légkört, amelyben a spontán feljegyzések születtek. Így csorbítatlanul érzékelhető az író küzdelme az írással: a témával, az emlékekkel, a mindennapi élet kellemes és kellemetlen elterelő mozzanataival, a belső hallgatás napjaival és hónapjaival, és még magával a hol kemény, hol folyós tollal is.
Betekinthetünk a „boszorkánykonyhába”, ahol épp a kolbászkészítés receptje mellett bukkan fel a Bab Berci kalandjai egyik későbbi szereplője, Ellentolvajnagy figurája. A napi programok közötti gondolatfoszlányok és töredékek jelzik, hogy éppen annyira véletlenszerű a szövegrészek találkozása, amennyire az élet maga is esetleges. A műfaj lényegéből fakad a szaggatottság, de ez adja a Napló báját is: „Miközben kis glosszám kezdetén izzadtam, becsöngetett egy férfi és egy nő: Jehova tanúi…” Máskor a redőnyöst várja a mester, kifelé fülel, és befelé figyel, dolgozni próbál, közben követi a kinti zajokat, ahogy reng a lift, jönnek-mennek az emberek. Sűrűbb napjain önfeledt alkotásra vágyik: „Ha az ember nekifog és leírja egy napját, abból egy kerek regény lesz. Ezeroldalas…” Máskor írna, de nem tud.
Lázár Ervin már 1994. novemberben említi, hogy hosszú, nyugalmas, senkitől sem zavart írásidőre volna szüksége. Majd hozzáfűzi: „Esetleg végképp kiderülne, hogy akkor sem tudok már írni. Hiszen az álmaimat is elvesztettem az elmúlt napokban.” 1997-ből való szűkszavú bejegyzése: „Nem tudok írni, Aranyt olvastam.” Majd 2003-ból: „Tegnap lejöttem remetének, hogy megírhassam A remetét. Belül nagy riadalom az írás kudarcától. Azért meg kell próbálni. Jó nyirkos éjszaka volt, de nem különösebben kellemetlen. Jó sok hülyeséget álmodtam. Mozaikosat, csak részletek világosodnak meg.”
És másnap: „A munka meg nem megy. Mint az érckongás, olyan a szöveg.” De azért kidolgozható ötlet után keresgél az álmaiban, még ha kétség gyötri is, csak azért is lejegyzi emlékfoszlányait. Aztán csak legyint rá: „Ennyi. Mint látható, semmilyen lényeges dolog nincs benne. Mostanában nagyon pontosan le tudom írni, ami lényegtelen.” 2006. pünkösdhétfőn, mielőtt befeküdne a kórházba, megint csak az álmaival bíbelődik – reményvesztetten: „Itt véget ért ez a marhaság, de ha már belekezdtem, végigírtam.” Halála előtt kisebb írást tervezget, de láthatóan fél tőle, mint a tűztől.
És rossz sejtelmek gyötrik: „Most csak azt érzem, hogy nagyon rossz az egyedüllét, már megint valami rémes betegségtől félek…” Küzdelme a szöveggel, a szövegért nem más, mint saját küzdelme önmagával – önmagáért. Az életért küzd. Közben pedig a töredékekből egységes alkotás, vallomásfolyam lesz, mint mikor a mester egy-egy maroknyi agyagot felrak és beledolgoz a keze alatt formálódó alkotásba. Itt a kész mű: Lázár Ervin önarcképe. És nekünk szomorú csak, ám szükségszerű, hogy születése pillanatában alkotója eltávozott az élők sorából.
(Lázár Ervin: Napló. Helikon Kiadó, Budapest, 2016, 410 oldal. Ára: 3499 forint)