Ha nem tévedek, Amerikában a húsvét nem olyan nagy ünnep, mint nálunk, még csak nem is munkaszüneti nap.
A húsvétot sokkal jobban szeretem, mint a karácsonyt, először is, tavasz van, viszont nincs annyi elvárás, nem kell semmit sem tökéletesen csinálni, ajándékot sem kell venni – illetve csak a gyerekeknek, de nekik is csak csokit meg néhány apróságot, amelyet majd avarsepréskor találunk meg a fű között. A csokit az ünnepi ebéd előtt a kicsik mind megeszik, a nagyok pedig április végéig vádaskodnak, hogy ki ette meg a másikét – természetesen az apjuk.
Engem nagyon vallásosan neveltek, nekem a húsvét tényleg a nagypénteki kereplős keresztimádatot, a feltámadási körmenetet jelentette, a kommunizmusban az ablakokba rakott gyertyákkal, amelyek felértek egy lázadással. A baldachinnal, amelyet apám vitt, és a viasszal összecsöpögtetett átmeneti kabátokkal.
Hogy jutott eszembe ez a szó? Évtizedek óta nem hallottam. A nagymamám úrinő volt, körmeneten friss dauert, átmeneti kabátot, félcipőt és csatos lakkridikült viselt, mindegy, hány fok volt. A mai napig tudok minden éneket, és még mindig beleborzongok, mikor eszembe jut, ahogyan a körmenet végén visszaértünk a fényben úszó templomba, és a dicsőséges, feltámadott Krisztus szobra várt bennünket (a sírban fekvőtől féltünk).
Nem is értettem kislány koromban, hogy azok az emberek, akik nem hisznek, mit ünnepelnek ilyenkor. Sajnos kicsit túl lett adagolva nálam a vallásos nevelés, viszont idővel egészen kitűnő terapeutákat sikerült találnom.
Az, hogy Isten a legfőbb intelligencia a Világmindenségben, nekem nagyon jó alapállás, főleg, mióta azt olvastam, hogy az a tény, hogy a DNS-kód Isten létének bizonyítéka, hiszen kódok nem fordulnak elő a természetben, ilyet csak intelligencia hozhat létre.
Lehet, hogy lesz idő, amikor foglalkoztatni fog, hogy a test feltámad-e, de most tényleg nem vágyom rá. Még a nagymamám feltámadására sem, mert láttam meghalni, és pontosan megértettem, hogy már nem kell neki a 88 éves teste. Tele van a ház a fényképeivel, azon, amelyik itt van az íróasztalomon, talán nyolcéves lehet. Mindennap megkérdezem tőle, hogy te akkor tudtad, hogy én meg fogok születni. Tudta.
Én is tudtam, mikor megfogantam, hogy vár engem. A szeretet olyan, mint az élet: nem a semmiből jön, és nem a semmibe tart, mert úgy nem lenne értelme. Harmincnyolc éves koromig soha semmit nem kellett végiggondolnom, mert volt valaki, aki úgy, ahogy történt, azonnal meghallgatta, és csont nélkül nekem adott igazat. Mindig, mindenben, és annak az ellenkezőjében is.
Harmincnyolc éves koromig nem vágtam petrezselymet, nem pucoltam borsót és diót, nem párosítottam zoknit, mert ha jött, mindig kért valami munkát. Nem játszottam agyzsibbasztó „mondjuk azt, hogy…” típusú játékokat, mert volt valaki, aki boldogan vásárolt a gyerekeimtől, bizalommal fordult a doktor bácsihoz, anyukája volt a lábatlan babának, és nagyon ízlett neki a nem elég szép színű cukorka.
Minden gyerekemet ő szoktatta bilire, és képes volt előállni nekik olyasmivel, hogy mit fognak szólni, hogy ilyen nagy fiú cumizik. Ő tanította meg őket cipőt bekötni és tűt befűzni, én itt maradtam, és nem is tudom, hogy kell fordítva megmutatni!
Halála után olyanokat mondott nekem álmomban, hogy tedd odébb a vázát, mert a gyerek magára rántja, meg reggel egyenesen a kórházba vidd, tüdőgyulladása van. Az volt. Mit bánom én, mi lesz a halál után, én oda fogok kerülni, ahol ő van, mert ebben a világban egyetlen bizonyosság van, az, hogy ilyen hatalmas szeretet létezik.