Történelmi magyar arisztokrata család tagja. Felmenői között volt nádor, országbíró, horvát bán és számos hadvezér. A második világháború után a családja „osztályidegen” lett, birtokaikat, vagyonukat elvették. Édesapját malenkij robotra vitték, a többieket kitelepítették Balatonalmádiba. 1957-ben gróf Nádasdy Borbála elhagyta az országot.
– Valóban a férje javasolta, hogy végleg költözzenek haza Franciaországból?
– Három éve mondta először, hogy: „Állandóan járod az országot a könyveiddel, neked Magyarországon van dolgod, ott kell élnünk.” Nagy csapás volt, mikor Jean 49 év együttélés után májusban elhunyt. Alsóperén temettük el. A gyászmisén is elhangzott, amit mindig hangoztatott: „Ha nem is beszélem a nyelvüket, magyarnak érzem magam.” Mindenhol nagyon szerették, mosolygós ember volt, a szemével beszélt. A halála után azt kérdeztem magamtól, hogy most hogyan tovább, hogy lehet ezt túlélni… Nem tudom a választ, pedig én már sok mindent átéltem. Nem volt könnyű eljönni Franciaországból. Ott születtek a gyerekek, az unokák, ott kellett helytállni majdnem hatvan évig. Ráadásul két hónappal a költözés előtt megoperáltak, ami után egy évig pihennem kellett volna. Nehéz volt a búcsú, az unokáim még csak 13, 9 és 7 évesek. Nagyon szeretnek Magyarországon lenni. Mindent megteszek, hogy megismerjék az országot, megtanulják a nyelvet.
– A Nádasdy család tagjai 15 országban élnek. Mikor és hogyan találkoznak?
– Minden ötödik évben Magyarországon. Nem Nádasdladányon, a kastélyban, mert az már az államé, és műemlék, hanem mindig egy dunántúli panzióban jövünk össze. A búcsúvacsorákat a kastélyban tartjuk, az angol a közös nyelv. A gyerekeink harminc és hatvan év közöttiek, sok dédunoka is van a családban. Még öt férfi viseli a világon a Nádasdy nevet, ők mindannyian Amerikában élnek. Hiába szóródtunk szét, próbálunk összetartani. Családunk viharos történetében nem a vagyon, a földek, a kastélyok elvesztése okozta a legnagyobb szomorúságot, hanem hogy nem csinálnak velük semmit. Az egyik könyvemben hosszabban írok a Nádasdyakról és arról is, hogyan verték szét a családot. Óriási törést okozott a lelkekben, hogy a szülők nem lehettek együtt a gyerekeikkel.
– Erre példa az önök négytagú családja is. Borbála Párizsban élt, a nővére Kanadában, a szülei Németországban.
– Miután apám Németországban meghalt, anyám hazaköltözött Alsóperére, ahol ma már együtt nyugszanak. Valaki megjegyezte, hogy én az alsóperei temetőben hozom össze a családomat. Jean temetésén a gyerekeim – az egyik 57 éves, a másik 44 – nézték a gyönyörűséges, nyugodt temetőt, és azt mondták, hogy ők is itt akarnak pihenni.
– Gyerek- és fiatalkorát a lepsényi kúriában, Alsóperén, a vadászkastélyban, Balatonalmádiban, a bakonyi erdőben és a környékén töltötte. Ellátogatott ezekre a helyekre, mióta itthon van?
– Alsó- és Felsőperére sokat járok, Lepsénybe viszont nem megyek, pedig ott díszpolgár vagyok. Hatéves koromig számomra az volt a földi paradicsom, ahol a szüleim nem luxusban, hanem természetesen neveltek. Megszabták a határokat, azért is bírtunk ki később sok mindent. A kúriát félig lebombázták, a rendszerváltáskor egy vállalkozó vette meg, aztán elment, azóta az épület ott megy tönkre. Egyszer ez a vállalkozó eljött egy találkozómra, és azt mondta, hogy vegyem vissza a kúriát. Tényleg azt akarja, hogy amit elvettek tőlünk és tönkretettek, azt én pénzért vegyem vissza, és építsem újjá?! Nekem nagyon fáj, hogy ott az a ház, és semmire nem használják. Ráadásul a Nádasdy utcában áll. Tésen is voltam, az ott van közel a bakonyi erdőkhöz. Sokan megismernek még, odajönnek beszélgetni. Elmesélik, hogy a gyerekeik elmennek külföldre, aztán zokogva és szégyenkezve jönnek vissza, mert ott mindig harmadrangú állampolgárok lesznek.
– Ezt ön is érezte Franciaországban?
– Mindig. 1956-ban átléptünk egy határt, mely a mi kultúránkkal volt határos. Nem szöktünk, hanem elmenekültünk egy országból, melyet az akkori világ legnagyobb hadserege letarolt. A menekülteket csendőrök várták a határon, táborokba vitték őket, ahol várni kellett, hogy melyik ország jön értük. Nem volt választás. 1956 után rengeteg szakember indult útnak. Velük a Nyugat csak nyert.
– Hol emlékezett meg a forradalom hatvanadik évfordulójáról?
– Október 23-án elmentem Veszprémben a misére, a székesegyházba, aztán Mencshelyen, a művelődési házban tartottam előadást. Több helyre is meghívtak, de úgy éreztem, hogy nekem ott a helyem, én odatartozom, mert ott van a kis pincelakunk. Mencshely 280 lelkes falu. Nagyon szeretek ott lenni. A magyar tájban benne van az akarat a megmaradásra. Csak be kell szippantani.
– Sokat harcolt éltében. Hogyan lett Cseh Tamás „harcostársa”?
– Hamar jó barátok lettünk. Tudta, hogy franciákat vittem Erdélybe, harcoltam azért, hogy megismerjék az ottani magyar közösséget. Sok francia azt se tudja, hol van Magyarország, nemhogy Erdély! Ezért írta Tamás nekem egy levélben: „Csináld tovább, harcostársam!” A fiam is jól ismerte őt, itthon tanult magyarul, mikor Tamás nagyon népszerű volt a fiatalok körében. Elmentünk együtt az estjére, aztán elküldtem a fiamat Tamáshoz, hogy tanuljon emberséget. Egymásra találtak, jó barátok lettek. Az első könyvem kéziratát is Tamásnak mutattam meg először, ő pedig a barátjának, Méry Gábor kiadónak. Tetszett neki.
A kötet nyolc évvel ezelőtt a furcsa Zagolni zabad? címmel jelent meg. Cseh Tamás már nagy betegen további könyvek megírására biztatott. Három év alatt született meg a trilógia: a második kötet címe A szabadság zaga, a harmadiké pedig Maradni zabad! Később az Ízes élet és az Úton-útfélen is megjelent. Mikor tíz évvel ezelőtt a Szerelmes földrajz című műsort forgattuk a Duna Televízióval, megkérdeztem Tamást, hogy a Fegyverszünet című dala elhangozhat-e a filmben.
Az még akkor született, amikor nem ismertük egymást. Arról szól, hogy egy kitelepített gróflányt visz a bicikli vázán…
– Mindenhova elmegy író-olvasó találkozóra, ahová meghívják?
– Igen, mindenhova. Nekem soha nem fontos, hogy sokan legyenek az előadáson. Pannonhalmán háromszázan voltak, de volt olyan falu, ahol hatan. Abból is az egyik azt mondta, hogy nem is ide készült. Hát, istenem, ha már eljött, üljön le, valamit akarok mondani. Egész boldogan ment haza.