A szívünknek oly kedves „nemzeti elvű demokratizmus”, vagy fogalmazzunk másként, a „jobboldali, konzervatív közösségi létszemlélet” elkötelezettjei alighanem fennakadnak azon, hogy az 1956-os forradalomnak egy olyan új értelmezésére bátorkodom felhívni a figyelmet, amelynek megfogalmazóját a legkevésbé sem soroljuk (sorolom) eszme- és érzelemvilágunk letéteményesei, illetve példaalakjai közé; aki sok minden olyant tett és mondott, hogy ne ítéljük értékközösségünkbe tartozónak. Aki sok olyasmihez adta a nevét az elmúlt bő negyedszázadban politizáló értelmiségiként és közíróként, hogy még szépirodalmi alkotásaihoz is kétségek között nyúljunk.
Nádas Péterről beszélek, akivel a rendszerváltozás előtt – a barátság szó talán túlzás – szívélyes irodalmi kapcsolatban voltam. Akinek munkáit generációnk első és második évtizede legjobb irodalmi teljesítményei között nyugtáztam, írásban is, szóban is. Személyes kapcsolatunk megszakadt ugyan, de műveire azután is mindig odafigyeltem, bár talán lanyhább figyelemmel és halványabb méltánylással, mint addig.
Most viszont betűről betűre végigolvastam a Világló részletek című könyvének mind az ezerkétszáz oldalát, s mi tagadás, ez a kétkötetes vállalkozás „levett a lábamról”. Meg kell jegyeznem, hogy irodalmi élményem természetesen jottányit sem változtatott azon, ahogy megítélem a szerző közéleti tevékenységét, viselkedését és azt a szerepet, amelyet kialakított, vagy amelyet hagyott kialakítani magáról.
És még azt is hadd írjam le itt elöljáróban, hogy a Világló részleteket nemcsak megformált szövegként, tehát irodalomként gondolom jelentékeny alkotásnak, nemcsak egy személyes önvizsgálat történetébe szőtt vallomásos memoárként gazdagítja a magyar művelődéstörténetet (alcíme: Emléklapok egy elbeszélő életéből), hanem históriai forrásszövegként és komoly intellektuális teljesítményként is.
Amely éppen kérlelhetetlen szigorral meg kitartással végigvitt feltáró munkájával és elemző önreflexiója révén érte el azt, hogy a benne foglaltak mostantól megkerülhetetlen adatsorral szolgálnak a magyarhoni modernizáció politikai, eszmetörténeti és szociológiai képéhez.
Az elbeszélő a saját személyes történetét egy magyarországi zsidó polgárcsalád utolsó alakjaként, mintegy „örökhagyóként” tárja föl – és itt valóban a „feltárás” a megfelelő kifejezés. De bízvást ideírhatnánk az „epitáfium” vagy a „mauzóleum” szót is. Első híres regénye, az Egy családregény vége, most jutott el a végső értelmezéséhez és a valódi „megfejtéséhez”. A történet nagyjából és lényegében a XIX. század utolsó szakaszának nagy liberális évtizedeivel indul, és az elbeszélő (elárvult) kamaszfiúalakjának 1956-os élményével zárul.
Önéletrajz is, meg nem is; családtörténet, ha mozaikosan is; korrajz, ha nem is törekszik szociológiai és politikatörténeti teljességre. Az emlékező tudat rekonstrukcióját tekinthette a szerző fő írói feladatául. Hogyan eleveníthető meg a múlt – és annak egyes elemei milyen hitelességi fokozatokon.
A múltidézés szépirodalmi és lélektani „technikáinak” minél pontosabb kidolgozása arra szolgál, hogy az író egy elképesztő alakgazdagságú és szinte felfoghatatlan mozgásmódú família XX. századi történetét ábrázolni tudja. Egyszerre mint egyedi-egyszeri jelenségét a százados magyar köztörténetnek, és mint modellt, amely részese az európai baloldal egyetemes történetének is.
Egy „család” megszenvedett és önmaga számára önigazolóan meghamisított kudarctörténete egyben annak a pokoli „üdvtörténeti” útnak a rajza is, amely a naiv aufklérizmustól a mindenkori „baloldali-értelmiségi” szegénypártiságon és az elemi liberális eszmehit vallásán át vezetett az emberirtó bolsevizmusig. Annak elfogadásáig és vállalásáig.
Ezt a benyomást csak fölerősíti, hogy a „család” a dédszülői kezdetektől személyes kapcsolatban volt a magyar politikai vezetők számos-számtalan figurájával, a turini Kossuth Lajostól az Akadémia utcai Rákosi Mátyásig. (Az már nem ennek a Nádas-könyvnek a tárgya, ami 1956-ra következett-következik…)
Hogy kicsit „privatizáljak”, hadd említsem meg, hogy ott voltam Kötcsén, a minapi ünnepi és programadó polgári pikniken, és odaült ebédnél az asztalunkhoz Fábry Sándor barátunk, hogy egy rögtönzött „sóval” derítse tovább jókedvünket.
S hogy, hogy nem szóba került Nádasnak ez a könyve. Elmondhatom, hogy mi ketten, akik olvastuk, nem tudtunk betelni a dicséretével, egymás szavába vágva idézgettük, „a második kötetet kétszer olvastam el…”, noha „néhány barátunk egy ideje már ’eleresztette’ ezt az embert…”.
És még egy apróság. Olvasom a második kötet 582. oldalán, hogy 56 forradalmi csütörtökén ott volt az Astoria Szálló előtt „egy jó barátom, katonatársam, egy nagyszerű könyvkötő, a Báder Gyuri”…
Elmondhatom, hogy a nevezett férfiú ugyanazon helyi polgári szerveződéseknek a tagja, mint jómagam, hogy kerületi önkormányzati képviselő (fideszes színekben, kell-e mondanom?), és hogy az otthona meg az én lakásom közötti táv felező metszéspontján található polgári kocsmában (itt alapították meg százvalahány éve Pestújhely községét) szoktunk sörözve beszélgetni.
Olykor arról, hogy milyen termékeket gyártott titokban és hajdanában Für Lajosnak, gyakran meg éppen az ifjú Nádas Péterről. Ennyit szerény „kitérőként”, mintegy futtában a mai állampárti „szellemi holdudvar” gyalázatos kirekesztő magatartásáról.
Ötvenhat nem kényszerű vagy véletlen vagy folytatást ígérő zárófejezet Nádas önéletrajzi művében, hanem történetfilozófiai határpont. Oyan végállomás, amely visszamenőleg értelmezi mindazt, amit a korábbi lapokon olvashattunk a személyes életepizódokról és a hivatkozott történelmi eseményekről. Nem emlékszem, hogy valaha is olvastam ilyen megrendítően pontos, higgadt és patetikus, élményalapozású és világtörténelmi távlatú összegezést a magyar 1956-ról, mint ami itt áll a Világló részletek befejező huszonkét oldalán.
A legsúlyosabb kijelentése az, hogy ez a szűk két hét volt „az utolsó európai forradalom. A forradalmak több évszázadra nyúló korszakának romantikus és idealista történetében kínos és véres lecsengés.” Nem csak „magyar ügy”, tehát. Amikor minden utópia végéhez ért, azaz felszámolódott a múlt és a jövő. „Nincs tovább.”
Végül is – ezért feldolgozhatatlan ez az esemény a számunkra is, meg az európai eszmetörténetben is – „a praktikus gondolkodás ellenfele és vitapartnere vérzett el a magyar forradalommal”. Hogyan is lehetne érzelmileg és intellektuálisan nyugtázni azt a paradoxont, hogy az európai civilizáció új „békekorszakát” a történelem nyomorúságos géniusza „nem a respublika és a demokrácia győzelmével erőszakolta ki, hanem a demokrácia és a respublika vereségével”?
És minden fejtegetés ebből a summázatból következik, még az is, amit a forradalom előzményeként vagy jellegadó vonásaként tartunk számon. Az például, hogy nincs, mert nem lehet pontos „egyszavas” meghatározása annak, ami itt történt. Ahogy egyben a múlt és az ebben a pillanatban végleg felszámolódó jövő. Briliáns és meghatóan, jelképesen pontos, ahogy értelmezi ez a múltban-múltból újrateremtett és „fölülírt” „elkényeztetett ronda kis kádergyerek” a „pártkáder” Nagy Imre első nyilvános megszólalásának első szavát.
Ahogy az egy számára idegen szóra rátalálva csatlakozik a XIX. századi magyar forradalmi nyelvhez: „Polgártársak.” Hogy aztán ez a szó azonnal vissza is hulljon a halott, a megölt magyar történelem és mitológia mélységébe.
Nádas Péter könyve egy tragikus individuum számvetése önmagáról, családjáról, alkatról és végzetről, az elkötelezettségről és a személyiség önmegvalósítási kudarcairól, és sok minden egyébről. Történelmi híradás és lélektani traktátus. Ha sokak számára idegen és elidegenítő is lehet akár a könyv tárgyi világa, akár az elbeszélő létérzékelésének módja, semmiképpen sem szabad tudomásul nem venni, hogy a magány és a kiüresedés állapota mindig „valamihez képest” határozható meg. Például egy ilyen vallomás tükrében:
„A forradalom ismer egy olyan többes szám első személyt, amely nemhogy kizárná az egyes szám első személyét, hanem minden tulajdonságával együtt magába zárja.”