Egymással szemben ültünk egy cukrászdában. Én diktafonnal, ő pedig a pszichiátria minden tudományos eredményével az arcán és az arca mögött. Szép volt. Csendesen esett a fény a köztünk lévő műanyag asztalra, letérdelt a hamutálban elnyomott csikkek között, onnan tükröződött fel szürke szemére.
„Lánynak sem volt normális, zsilettel hegedült a karján – mesélte. – Szép volt” – elővett néhány megsárgult fotót, mutatta. „Szép volt, mi? Akartad volna?” Ivott egy korty vizet, folytatta: „Okosabb volt az mindannyiuknál. Tudom, az én anyám volt. A politikusoknál, még Horthynál és Rooseveltnél is okosabb volt, kilencesztendős korában…” Zavarosan beszélt, sokszor ismételte ugyanazt, annyira szerette volna szeretni az édesanyját, hogy ebbe teljesen összezavarodott. Úgy általában, mint ahogy most is, ahogy mesélni próbált róla.
„A mama megtiltotta, hogy bármelyikünk bemenjen hozzá, vagy édességet, gyümölcsöt vigyünk neki. Ez két hétig tartott, látni nem akarta. A papa mehetett csak be egyszer a hivatalos dolgokat elintézni meg valami pénzzel.” Elém tolta a nagyszülei házassági fotóját. „A mama kemény asszony volt. Igen korlátolt. A böszmeségig korlátolt, így hívták ezt arrafelé. Aztán, amikor anyut hazaengedték, először hagyta, hogy egyen, azt mondták, akkor csúnyán le volt soványkodva, szegényke. Anyu ehetett, a mama meg nézte, és odavetette, hogy miért. Aztán meg csak hallgatott, ezt mesélte Magdika néni, azt mondta, hogy annyi mindent elfelejt már, de ezt az egy képet soha, amikor megdöglik, akkor emiatt nem lesz nyugta odaát… Ezért mesélte el nekem is, nekem se legyen, meg senkinek, akinek ezt mondta, és a végén már másról sem tudott beszélni.
Na, folytatom, a mama egy vázába töltött friss vizet, rendezte a nárciszokat. Szerette a nárciszt, más virágot meg sem tűrt maga körül, állítólag kivágta az udvarlóit, akik nem nárcisszal hízelkedtek neki, meg francia krémessel, még a járási bíró fiát is, pedig az aztán szép férfi volt, bálokba járt, Pesten tanult, két nyelven is beszélt… Megint elkalandoztam, de hogy értsd, ismerned kell a mamát.”
Elém tolt egy képet, csontos öregasszony volt rajta, körülötte vagy tucat vázában rengeteg nárcisz, a feje fölött kép, azon is nárciszok, egész a látóhatár szemgödréig. „Idegesítően hosszan tudta állítgatni a nárciszait, így büntette az egész családot, a hallgatásával, hüllőtürelmével, torokköszörüléseivel.”
Elnézett mellettem, keze önkéntelenül elkezdte piszkálni a csikkeket a hamutálban. Percekig csendben ült, csak aztán folytatta. „Nézett kifelé az ablakon, két keze járt a virágok körül, és nem evett, nem takarított, nem főzött, nem csinált az az égvilágon semmit, amíg meg nem kapta, amit akart. Ilyen akaratos volt. Korlátolt, talán már mondtam, hogy szinte böszme… Még le sem feküdt, ha bírta, inkább összecsuklott a kimerültségtől, nem engedett. Nem mozdult az a nárciszai mellől, se a magára kényszerített iszonyú akarásból. Az volt az ő temploma, ahonnan még állítólag a bombák sem kergették ki, akkor is ott állt, és hallgatott… De megint elkalandoztam. Anyu, szegényke, leejtette a kanalat is, úgy sértette a levegőt a kérdés, beleremegett. Magdika néniék az ajtóban kuksoltak, bátoríthatták egymást. Anyu remegett, nem félt, pedig kilencévesen nem normális nem félni, egyáltalán nem normális nem félni. De te nem ismerted anyut, el sem tudod képzelni…
Magdika néni azt mondta, hogy anyu nagyon remegett, de a dühtől. A düh remegtette. Aztán elcsendesedett, az egész teste csendesedett el. Valahogy úgy, ahogy egy turmixgépet kapcsolsz ki, na, ahogy az is elcsendesedik egyszerre… Aztán anyu felvette a kanalat, szépen megtörölte, visszaült, és egyik lábát keresztbe kígyózta a másikon. Tudnod kell, hátha fontos, hogy az egész családunk nagyon hajlékony, gyenge csontú fajta. Nézd csak, megmutatom, én is.” Hátratolta a székét, hogy lássam, megvárta, amíg nem jelzem, hogy látom, és egyik lábát keresztbe rátekerte a másikra, könnyedén beakasztotta a bokáját satnya vádlija mögé, még a szoknyáját is kicsit felhúzta, hogy jobban mutassa nekem. Rám nézett, így maradt, így folytatta. „Anyu a mamára nézett, jaj, édesanyám, miért voltál te ilyen!? Miért nem voltál inkább normális? És ahogy le nem vette a mamáról odaemelt tekintetét, a maga kilencéves beszédével elmagyarázta neki, hogy mit fog zúdítani Európára a náci Németország, még azt is mondta, hogy Hitler majd megöli magát. Ilyeneket mondott.”
Folytatjuk