Eljött az indulás pillanata. Ábel szemlét tart a csomagtér fölött. Az úti cél a bolgár tengerpart, mely hat évvel ezelőtt ejtette rabul őket, s idén már harmadjára vágnak neki a nagy kalandnak. Első alkalommal egy pici Hyundai gépkocsival mentek. Miután megtöltötték a csomagtartót, a csomagok (érthető módon) az utastérbe is „befolytak”, és körülvették őket.
Egy öttagú család az oda-vissza háromezer kilométeres útra nem kevés holmit visz magával – mondta a felesége Ábel savanyú arca láttán. Második alkalommal egy háromszor nagyobb csomagterű Ford Mondeóba pakoltak be. Miután megtöltötték a csomagtartót, a csomagok (érthető módon) az utastérbe is „befolytak”, és körülvették őket. Egy öttagú család… – mondta ismét a felesége.
Az idén Ábel komoly retorziókat helyezett kilátásba az öttagú családnak, amennyiben a csomagok (érthető módon) ezúttal is „befolynak” az utastérbe. Nem folytak be. Na jó, egy-két papucs és futballcipő az ülések alatt itt-ott, de tényleg csak ennyi – mondta Ábelné, amikor beült az autóba, és hátizsákját a térdére fektette. Az utolsó vá-
rosszéli utcában, mintha csak rájuk várt volna, egy fekete macska libbent át az úton a kocsi előtt. „Forduljunk vissza, apa! Ez rossz jel!” – kiáltoztak a fiúk a hátsó ülésen. „Ugyan már, csak nem hisztek ilyen szamárságokban?! – dorgálta meg őket Ábel.
– S amúgy is, mire megjő a hatása, mi rég túl leszünk a határon.” Már a budapesti körgyűrűn robogtak, amikor Ábelné ártatlan szemmel megkérdezte: ugye bepakoltad a laptopot…? Ábel válasz helyett indexelt, és lekanyarodott az autópályáról. A laptop indulásra készen, a dolgozószoba foteljében várta (röhögve) a visszatérő családot. A gyerekek csak azért nem utánozták, mert látták: apjuk hangulati tartományában erőteljes gomolyfelhő-képződés kezdődött. Akárcsak jó sok órával később, Brassón túl, a Prahova völgyében, amikor a feltorlódott forgalomban öt kilométeres távot egy óra alatt sikerült letudni.
„Lám – szólalt meg a legnagyobb, az egyébként szűkszavú Gergő –, a fekete macska nem viccel.” „Lehet, hogy baleset történt elöl – reménykedett az apja –, s most helyszínel a rendőrség.” Dőreség volt ezt hinni. Csupán a romániai valóság helyszínelt, hogy bebizonyítsa, az utóbbi harminc évben olyan eredményesen vezették ezt az országot, hogy az jórészt a nyolcvanas évekbeli infrastruktúrával ájult bele a XXI. század karjaiba. Csoda-e, ha ez utóbbi még mindig nem tette a magáévá?
„Nem baj – mondta Ábel, miután megalkudott az útszéli málnaárussal –, majd a bukaresti körgyűrűn behozzuk a késést.” „Arra gondolsz, amelyikre ez év végén kötnek szerződést az építővel?” – nézett fel kis idő múlva telefonjából a középső. Kiderült: a net nem hazudik, s a fekete macska nem viccel. Bukarest környékén további három órát vesztegeltek a 35 fokos hőségben, s a család egy része már visszafordulást követelt. Ábel e nyilvánvaló esztelenségre nem is válaszolt, halántékát törölgetve makacsul bámulta a föléjük magasodó bolgár kamion hátulját. A rostokolás hosszú perceiben a gyerekek unalmukban a tájat szemlélték. Gergő megjegyezte: „Apa, itt egyetlen házon sem látok román zászlót. Ez azért van, mert már nem Erdélyben vagyunk?”
Öreg este lett, mire befutottak a bulgáriai Ravdába, és másnap, mire az ezer szálló kazlában meglelték szállásukat. Hajnali kettőkor ringatta álomba őket a jószerivel az erkély alatt hullámzó Fekete-tenger susogása. A következő napok élményei aztán feledtették a hosszú út minden nyűgét-baját-macskáját. Az első éttermi étkezésen a középső, Misó majd elsüllyedt szégyenében, amikor családtagjai valamiféle pidzsin nyelven próbálták megrendelni a kiszemelt étkeket.
Ő maga előbb választékos angol nyelvű társalgásba kezdett a pincérlánnyal, végül közölte, hogy báránysültet szeretne sült krumplival. Mindenki megkapott mindent, kivéve Misót, akinek egész este csak egy tál sült krumplit szolgáltak fel. Ábel hiába biztatta a kudarctól könnyes szemű kiskamaszt utórendelésre, dacosan elutasította. Viszont megfogadta, hogy ettől kezdve rendeléseit a többiekhez hasonlóan a „this” szóval dúsított pantomimmel fogja előadni. Lám, így biztasd gyermekedet nyelvtanulásra!
Hanem milyen a sors, Misónak hamarosan égető szüksége lett ismét a nyelvtudására. Történt ugyanis, hogy az utolsó napon egy nagy nehezen felhajtott parkolóhelyen hagyva az autót búcsúvacsorára indultak kedvenc éttermükbe. Alig tettek pár lépést, egy fekete macska sompolygott át előttük az úton. „Na ne, ez nem lehet igaz!” – néztek egymásra a gyerekek. „Csak semmi pánik – legyintett Ábel –, ez bolgár macska, s mi magyarok vagyunk.”
Hogy a macskák lokálisan cselekednek, de globálisan gondolkodnak, akkor derült ki, amikor vacsora után beültek az autóba. Akkor hangzott el ugyanis Misó szájából ama négy szó, mely ételükből kivonta a sót, estéjükből a kellemet, arcukból a pírt: „Látta valaki az ájfonomat?” Nem, nem látta. Vissza az étterembe. Együtt érző pincértekintetek. No, no, sorry. Vissza különféle boltokba. Együtt érző pénztárostekintetek. No, no, sorry. Várj, megcsengetem! Ne csengesd, most fogják ellopni! Lámpával végig az útvonalon. Keresgélés porban, kavicsok közt, bokrok alatt. No, no… – susogják a bokrok. Misó szeméből potyognak a könnyek. Ábel vigasztalja, s gondolatban felvezeti a „kiadások” rovatba az újabb százezret. Jaj, jaj, macskajaj.
Másnap nyomott hangulatban keltek útra. Útban a Székelyföld felé Nagyszebenben szálltak meg. A város feltúrva, utcákat, járdákat aszfaltoznak mindenfelé. „A »summit«-ra lesz – mondja lelkesen az apartman román tulajdonosa.
– Jövőre itt látja vendégül a városból származó köztársasági elnök Európa vezetőit.” Így mondja: summit. Ábel sokadjára csodálkozik rá ama könnyed, latinos felelőtlenségre, amellyel a román társadalom a divatos angol szavakat egy az egyben átveszi, beülteti a nyelvébe (mouse, click, website, summit – mondják). Nem bajlódnak a lefordításukkal, mint mi. Másnap délben a gyerekek már a székely anyavárosban mesélik élményeiket Ábel anyjának. A ház annyi hónapnyi némaság után élvezettel merül el a lármában. A legkisebb elkéri az autó kulcsait, merthogy a telefon… Hát persze, az fontos. Ábel éppen a tévé távirányítóját nyomogatja, amikor a gyerek visszaérkezik. „Apa, né, mit találtam!”
– ugrik a nyakába. Ábelben meghűl a vér. Misó „ájfonját” tartja a kezében! Hát ezt… hol?! Az ülés zsebében! – ujjong a kicsi. Ábel érzi, hogy kiszakad valami a lelkéből, s nagyot sóhajtva dől hátra a fotelben. Lám, azért a macskáknak is van humorérzékük…
