– Hogyan született az az ötlet, hogy a dunaszerdahelyi maffia női áldozatairól írjon?
– Dunaszerdahelytől körülbelül húsz kilométerre, Somorján nőttem fel. Az egész gyerekkoromat, és sok környéken élő emberét, meghatározták a maffiatörténetek. Gyakorlatilag nem volt olyan családi összejövetel, ahol ne jöttek volna szóba a dunaszerdahelyi események. Mintha messzi országokban történt, legendaszerű történeteket hallottunk volna, amelyeknek a tragikus részeit inkább bagatellizálták. Furán hangozhat, de a mindennapjaink része volt a maffia, így egyáltalán nem kellett keresnem a témát. Annyi viszont bizonyos, hogy mindig is zavart az áldozathibáztatás, és ez a dunaszerdahelyi maffia kapcsán is visszaköszön: sokan a mai napig csak legyintenek, és nagy autókra és drága táskákra vágyó „ribiként” beszélnek a bántalmazottakról. Nyilván léteznek az emlegetett, rövidebb utat választó nők is, de úgy érzem, hogy jelentősen többen voltak az igazi áldozatok, akik egyáltalán nem önszántukból jutottak erre a sorsra. A forrásgyűjtés során egyébként rengeteg ilyen nővel találkoztam, ők az abúzus legdurvább, szinte elképzelhetetlen formáiról meséltek.
– Volt olyan történet, amely tragikusságánál fogva kiemelkedett a többi közül?
– Nehéz egyetlen történetet kiemelni. Ha mégis muszáj, a regényembe például bekerült az a tinédzser lány, aki szombat este levitte a szemetet, és közben elrabolták, majd csoportos nemi erőszak áldozata lett. A valóságban ő is egy-hús vér nő, akivel több alkalommal is leültem beszélgetni. Egyébként elképesztőnek tartom, hogy létezik egy konkrét jelenség, amelyet ekkora mértékű hallgatás övez. Elvégre nem egy-két nő áldozata volt a maffiának.
– A forrásgyűjtés során rengeteg bántalmazott nővel találkozott. Ön meg tudná tippelni az áldozatok számát?
– Hivatalosan nem állnak rendelkezésre statisztikák, és sajnos a saját kutatásom sem iránymutató. Sokan lehetnek, akik nem kerültek kapcsolatba velem, és a könyvemről sem hallottak soha. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy több száz nőről lehet szó.
– Hogyan kezdődött a kutatás? Mennyire volt nehéz felszakítani a régi sebeket?
– Eleinte ismerősök és barátok segítségével kezdtem egyre „hangosabban” beszélni, majd írtam egy Facebook-bejegyzést. Nyitott voltam a megkeresésekre, igazából minél több történetet szerettem volna hallani, és szerencsére sokan jelentkeztek. Úgy is mondhatnám, hogy elszabadult a pokol. Rendezett, családos és jó karrierrel rendelkező nők sétáltak be hozzám, majd meséltek a velük történt szörnyűségekről. Egy alkalommal azt vettem észre, hogy tiszta vér lett a terítő, mert az egyik hölgy, miközben beszélt, idegességé-
ben leszedte a bőrt a körme körül az ujjáról. Ez ment körülbelül másfél-két évig, mire úgy éreztem, hogy elég forrás gyűlt össze. Egy csomó történetet gyúrtam össze, mire kialakult a három főszereplő.
– Arra is kereste a választ, hogy miért épp Dunaszerdahelyen mehettek végbe a történtek?
– A rendszerváltozás utáni időszakban hirtelen minden képlékennyé vált Dunaszerdahelyen és környékén, a helyi maffiózók egy része pedig szabadulni kezdett a Václav Havel által meghirdetett közkegyelem miatt. A felvidéki magyarokat ekkor „fokozott” kisebbségi szerep jellemezte: a csehek és a szlovákok egymással voltak elfoglalva, ők pedig szinte „a senki fiai” voltak. Ennek következtében alakulhatott ki az állam az államban jelenség. A környék, akárcsak ma, akkoriban is gazdag volt. A legtöbben mezőgazdaságból éltek, és mentek Pozsonyba piacozni.
Fotó: Horen
– A kiszolgáltatott és bántalmazott nőket állítja a történet középpontjába, ez 2018-ban nagyon aktuális üzenet. Mennyire ihlette meg a nagy vissz-
hangot kapott #metoo mozgalom?
– A világban most valóban előtérbe kerültek a nőket középpontba állító kérdések. Lehet-e az Egyesült Államoknak női elnöke? Vajon szoptathatunk-e nyilvánosan? A regényemben viszont a #metoo mozgalomtól függetlenül vettem terítékre a dunaszerdahelyi maffiatörténetek egy eddig kevésbé ismert dimenzióját. A férfiak gaztetteivel tele van a média, én pedig be akartam mutatni az igazi áldozatokat, a nők tehetetlenségét. Nemrég az egyik könyvbemutatón egy férfi megjegyezte, hogy a regényemben túl sok a női szereplő. Erre visszakérdeztem, hogy A Pál utcai fiúk férfi szereplőinek a nagy száma is zavarta-e. Igenis el kell fogadni, hogy most már írnak a nők is, rengeteg a nőkről szóló történet, és végre léteznek kevésbé bamba, eleven női karakterek. Ahogy már említettem, azzal, hogy Dunaszerdahelyen több száz nő lett nemi erőszak áldozata, soha senki nem foglalkozott. Mindenki azt feltételezte, hogy a „kis csitrik” elmentek a maffiózókkal. Talán eddig tartott a hallgatás.
– Találkozott olyan nővel, aki sikertörténetet tudott kovácsolni a szörnyűségekből?
– Csak a történetek egy részét ismerem, de azok a nők, akikkel kapcsolatba kerültem, látszólag sikeres életet élnek. Mindenesetre árulkodó, hogy sokuk esetében a férj vagy a család egy része a mai napig nincs tisztában a történtekkel. Sőt ezeknek a nőknek a szexualitás sem okoz örömet. Egyikük elmesélte, hogy mekkora trauma volt számára az első gyermekének a születése, hiszen visszaköszönt a múlt, a vele történtek emléke.
– Mindezek fényében mit szóltak a könyvhöz?
– Szinte leírhatatlan, hogy mennyi szeretetet kapok, többek között tőlük is. A szülővárosomban megesik például, hogy egy kávézóban ülve már nem kell rendeznem a számlát, mert azt valaki kifizeti. Vagy csokit adnak a kisfiamnak a szupermarketben, esetleg kapok egy csokor virágot. Erre a helyzetre is jellemző a némaság: szinte szavak nélkül mondanak köszönetet. A dunaszerdahelyi könyvbemutató alkalmával ugyanez volt a helyzet, amikor a közönség kérdezhetett volna, teljes csend volt a teremben. Aztán este bekapcsoltam a számítógépet, és rengeteg üzenet várt a résztvevőktől. Egyébként nem csak nőkről beszélek, a regénnyel a férfi olvasókra is sikerült hatni. Tőlük is kapok nagyon is pozitív visszajelzéseket, és nem csak legyintenek, mondván, hogy „ezek a lányok legalább életben maradtak”. Egy férfi például írt nekem, hogy ilyen nővel él együtt, de korábban sosem beszéltek a vele történtekről.
– A Felvidékhez képest más a regény fogadtatása Budapesten?
– Igen, valamennyire más a helyzet. Budapesten leginkább irodalmi szövegként szemlélik a könyvet. Természetesen nem csodálkozom azon, hogy a Felvidéken a legnagyobb a visszhang. A térségben szinte mindenki hallott ezekről a történetekről, és valóban felszakadnak a régi sebek. Egy író ennél többre nem vágyhat, bizonyos szempontból álomszerű a felvidéki fogadtatás.
– Úgy tűnik, Dunaszerdahelyen rengeteg az el nem mesélt történet. Tervez folytatást?
– Biztosan. Még mindig nagyon benne vagyok a témában, és szerencsére rengeteg helyre hívnak előadni. Közben pedig jönnek az újabb és újabb történetek. Ilyen szempont lehet a térségben felnőtt gyermekeké, ők is éveken keresztül voltak tanúi az erőszaknak. Ráadásul esetükben sokáig nagyon éles a jó és a rossz közötti határ.
