Évekig, talán egy bő évtizedig nem is álltak szóba egymással. Mindig akadtak „jóakaró” intrikusok: mindkét hiú és naiv lélekkel azt hitették el, miszerint a másikról azt mondta, hogy antiszemita. Az irracionális vád irracionális dacreakciót szült: makacsul nem adtak módot egymásnak a galád intrika leleplezésére.
Amikor aztán az új évezred első évtizedének a közepén építész húgommal a Tizenkét kőmíves című vállalkozásunkba fogtunk, s természetesen mindkét iskolateremtő mesterrel portréfilmet forgattunk, elkezdődhetett a kitartó, módszeres kibékítés. Midőn egyszerre mentek le nyaralni Mártélyra (mindkettőnek hétvégi háza volt ott – emléktábla-állítók, figyelem!), a két büszke, öregedő férfi lassan elkezdett körözni egymás körül, s minket, eltökélt békítőket két oldalról tudósítottak a folyamatról. Már köszönünk! – újságolta Csete. Már pár mondatot is váltottunk! – erősített rá Makovecz.
A jószolgálati misszió aztán olyan sikerrel járt, hogy a Folytatni a teremtést című átfogó kiállításon, amely az organikus mozgalom első húsz évét összegezte 2008-ban az Iparművészeti Múzeum lechneri üvegboltozata alatt, Csete György már kiemelt helyet kapott, sőt két évvel később az építésztárs a Magyar Művészeti Akadémia nagy aranyérmét is átnyújtotta neki. Az ember néha azzal kecsegteti magát, hogy már nem élt hiába.
A világért sem versenyeznék a felkent építészetteoretikusokkal, de az organikus jelenségről másfél évtizednyi építészeti filmezés után kialakult a saját, külön bejáratú olvasatom. Ez persze nem független a makoveczi alapokra építkező, főként Gerle János és Ekler Dezső által kidolgozott eredeti mítosztól, de önálló következtetéseket is tartalmaz. Ezeket alkalomadtán Makoveczcel és Csetével is megvitattam: hümmögtek ugyan, de nem tagadtak ki.
Abban messzemenően megegyeztünk, hogy az organikus gondolat éppolyan ellencsapás a lelketlenné vált modernizmusra, a létező szocializmus keretei között kiüresedett Bauhausra, mint mondjuk a romantika a klasszicizmusra. A teremtő újrarendezés felülbírálja a mindenható geometriát, újfent elgörbíti a büszke egyeneseket.
Ezért volt közös kiindulópont Makoveczben és Csetében a Lechner Ödön-féle ellenakadémizmus, akárcsak a Kós Károly-i előkép, Kós ugyanis Erdélyben lényegében a rusztikus székely és az urbánus szász formavilág ötvözésével hozott létre új építészeti minőséget. Csakhogy amíg Makovecz steineri–wagneri alapokra helyezte az organikus gyakorlatot, s végeredményben posztmodern világépítészetet művelt, Csete a Malonyai Dezső-féle (ha úgy tetszik: bartóki) csapáson haladva a szerves építészet tipikusan magyar válfaját alakította ki.
Őt minimálisan kísérti a némiképp zavaros antropozófia-tan, nem kölcsönöz emberi és állati fizimiskát az épületeinek, hanem visszatér a feltételezett magyar ősépítészethez, s architektúrája középpontjába a hajlítást helyezi, amit (árulkodó szómágiával) a „hajlék” kifejezéssel köt össze. A kétféle végeredmény rokonságot mutat, mégis merőben más: Makovecz (s most tekintsünk el politikai nézeteitől, társadalomfilozófiai felfogásától) internacionális iskolát alapozott meg, s eredményei szerte Európában adaptálhatók, míg Csete építészete kizárólag a Kárpát-medencében értelmezhető. E földből sarjad, innen meríti az éltető erejét.
Csete György
Ha az organikus intézményesülés történetet tekintjük, amely tudatosan a hivatalos, állami-egyetemi intézményességgel szemben jött létre, a makoveczi három pillér (a munkában és tervezésben a Kós Károly Egyesülés és az erre épülő főépítészi rendszer, az oktatásban a Vándoriskola, a teóriában az Országépítő folyóirat) nagyban merített a Csete-féle praxisból. Csete a Pécsi Csoporttal kicsiben a társulási formát modellezte, példát mutatott az alternatív (céhes hagyományokig visszanyúló) tudásátadásra, s létezett kezdetlegesen sokszorosított kiadványuk is.
Makovecz volt a nagyobb szervező, a rendszerteremtő, de Csetében csírájában már minden megvolt az új kultúrához. Csete lokálisan, Makovecz Kárpát-medencei méretekben működött, de a lényeget ez nem érintette. Mindkettőben megvolt ugyanis a rendszerbontó bátorság, már-már vakmerőség, amely puszta működésüknek eleve ellenzéki karaktert kölcsönzött.
S míg Makovecz eleinte csellel, oldalról és hátulról (a formák felől) támadott, Csete szemből. A paksi tulipános házak vitájában, ahol Csetét csupán a mellé álló Nagy László mentette meg az építész pályáról való eltanácsolástól, nem csupán arról volt szó, hogy a szovjet típusú házgyárak panelszürkeségét szabad-e organikus ívekkel, tulipános kacskaringókkal oldani. Ez csupán a felszín volt – bár már akkor sem számított ismeretlen jelenségnek, hogy nagyhatalmú politikusfeleségek hozzanak ítéletet építészetszakmai kérdésekben.
A debreceni Tégláskert református temploma Csete György tervei alapján készült. Újrateremtett hagyomány
Pakson a lényeg az volt, hogy sikerül-e a panellakások 52 négyzetméteres központilag előírt gettóját kibővíteni, visszacsempészve a családi otthon szívébe a magyar életmód évszázados központját, a szalon és a nappali szerepét is betöltő, a családot családdá tevő, normális méretű konyhát. Ha a Csete-féle kísérletet (tulipánnal vagy anélkül) annak idején siker koronázza, ma talán pár millióval többen lennénk.
Persze ilyen, urbanisztikával és szociológiával érintkező építészeti újításokkal sokan foglalkoztak Jurcsik Károlytól Virág Csabáig; Csetének azonban a műépítészete is kifejezetten szép és izgalmas. Nem utolsósorban azért, mert (Makoveczcel párhuzamosan) a népbarát, országjobbító eszméktől indulva gyorsan eljutott a szakralitásig, konkrétan a templomépítészetig.
Amikor az organikusokat eltökélt ellenfeleik gondolkodás nélkül mucsaizzák, nemcsak arról feledkeznek meg, hogy például a magyar szecesszió, az organikus építészet egyik forrásvidéke is a szakralitáson keresztül jutott el a nagykorúsághoz (bár a zsidó asszimilációnak emléket állító matyórózsás szabadkai zsinagógát a későbbi történelmi kanyarok miatt visszamenőleg legszívesebben eltörölnék a föld színéről), hanem arról is, hogy a szakralitás egyetemesebb valami, mint a „felvilágosult” istentagadás.
Szavakkal lehet hazudni, építészettel bajosan: a templom tagadása is csak profán templomszerű képződményekkel történhet meg, még ha azokat bankszékháznak, tévétoronynak vagy felhőkarcolónak tituláljuk is. Csete úgy használja a hagyományt, hogy mindig összetéveszthetetlenül újít is. Az erdélyi–partiumi fatornyot tekinti kiindulópontjának, ám messze túllép nemcsak azon, de a Kós Károly-i újrateremtő gesztuson is. Lehet mondani: fatornyos maga az élete is.
Ő maga gyakran a szarvasi Ciprus csárdát nevezte felszabadító élménynek, s ez már előrevetítette a profán és a szakrális elemek tudatos és organikus egymásba csúsztatását. A szintézisnek tekinthető pazar ópusztaszeri épületegyüttese (az erdők templomával, a világmagyarság házával, a mamutfenyő házzal) ritka nemzeti kincsünk. Beremendi és kiskunmajsai kápolnái (a Debrecenben gyermekként átélt világháborús bombázásra emlékeztetve) vasbeton tulipánhéjakat fosztanak le magukról. Egyik a délszláv háborúk, másik az 1956-ot követő megtorlások rettenetét idézi.
E (poszt)modernista gesztust Makovecz is idézi aztán az egri uszoda tudathasadásos tornyában: ott a betonhéjból barokk templomtorony bomlik ki. Csete a tégláskerti templomában újraszervezi az univerzumot, halásztelki temploma pedig a Szent Koronát formázza. Soha nem felejti el megemlíteni statikus munkatársát, Dulánszky Jenőt, s életének társát, a képzőművész Csete Ildikót sem. Minden mindennel összefügg, és mindennek a forrása az orfűi forrásház, amelyet úgyszólván suttyomban emelnek a baranyai susnyásban, és amely már az életében műemlék lesz. Ez nagy örömmel és büszkeséggel töltötte el: tisztában volt saját jelentőségével.
Egyébként pedig nem volt könnyű ember. Akkor láttam először, amikor a budapesti expó egyik sajtóbeszélgetésén felhevülve püfölte az asztalt, s tajtékzó szájjal szabotázst kiáltott. (Akkor elhűltem a vademberi jelenségen, de utólag belátom: igaza volt.) Az ezredfordulón elütötte egy kínai motoros, alig tért vissza az életbe, s úgy vélte, őt már mindenki elfelejtette. Újrafelfedezését, rangos díjait (érdemtelenül) a mi portréfilmünknek tulajdonította.
E díjakat azonban sajnálta szeretett macskái élelmezésére fordítani: szívesen vette, ha megálltam bevásárolni pár doboz állateledelt, mielőtt egy kiállításról vagy egy építésztárs temetéséről hazaszállítottam volna a Nárcisz utcába. Olykor úgy rendelt ide vagy oda, akár egy taxit. Nem használt e-mailt, mobilt, csakis vonalas telefont. És kézzel írott, kalligrafikus leveleket kaptam tőle: ezeket nagy becsben tartva, külön stócban őrzöm. A legutóbbiban – mint a Nagyítás című lap alapítójának – felhívta a figyelmemet Ekler Dezső elméletére az építészeti nagyításról: össze akart hozni bennünket.
Az Építészkorzó-epizód időközben el is készült, de már nem tudom megmutatni neki.
A daliás Gyurcsány-érában történt, hogy a köztévében becsempésztek bennünket egy délelőtti műsorba. Csete és Csontos a Szabadság téren! – ünnepelték magukat a szerkesztő kollégák. Neki is ragyogott a szeme. Még szerettem volna elmesélni neki azt is, ami a Hortobágyon történt. Itt bő két évtizede hallgatóival együtt kis makettkápolnát emelt egy nyári táborozás alkalmával az 1944-es páncélos csata hőseinek. Nem hivatalosan, a saját szakállára. A jelképes építményt aztán benőtte a bozót. Györgyi húgom, aki annak idején Csete-tanítványként részese volt az építkezésnek, arra járt apámmal, s apánk, a derék munkásember nem állhatta, amit látott: szerszámokkal tért vissza, s kipucolta az emlékkápolnát a gazból. Ami szép, annak látszania kell – mondta lakonikusan.
Én sem fogalmazhatnék pontosabban.
