A hétfői mészárlásra nem találunk szavakat. Az izraeli hadsereg Gáza keleti határán éleslövedéket használt a túloldalon tüntető több tízezerre tehető palesztin fiatalok ellen. Közülük legalább hatvanat megölt és ezreket megsebesített. Ilyen kegyetlen módszereket kellett bevetni a feltüzelt lázongókkal szemben ezen a „történelmi napon”, ahogy az ország miniszterelnöke, Benjamin Netanjahu fogalmazott.
Lehet, hogy mégsem úgy lesz ez történelmi, mint ahogy a kormányfő gondolta. Az ország egyik felében ünneplésre készülődtek, ahol nemcsak az ország kikiáltásának hetvenedik évfordulójára emlékeztek, hanem annak is örültek, hogy az Egyesült Államok Jeruzsálembe helyezte át nagykövetségét, eközben a gázai határnál géppisztolysorozatokkal tartották vissza a kerítést ostromló tömeget.
Vajon nem lehetett volna ezt emberségesebb eszközökkel megtenni, hiszen Izrael hiper-szuper tömegoszlató technikával rendelkezik? Vagy az volt a cél, hogy minél több áldozat maradjon a földön?
Emberemlékezet óta nem volt béke arrafelé, és valószínűleg több emberöltőn keresztül nem is lesz. Izrael harcban született, és most a hetvenedik évfordulóra készülődve is emelt harckészültséggel fordult az ünnepre. A szemben álló felek kifogyhatatlanok a múlt sérelmeiből, csak alkalom kell, hogy ezek újból nyílt sebbé váljanak.
A Közel-Kelet egészét érintve az elmúlt időszakban megcsillant a remény, ha a nemzetközi koalíció erői legyőzik az Iszlám Államot, akkor talán esély kínálkozik, hogy a felmerülő feszültségekre a résztvevők képesek lesznek békés megoldást találni. Ez hiú ábránd maradt.
Kezdődött a Nyugat árulásával, amely az ez évi török támadástól nem akarta megvédeni az eddig hű szövetségesét, a szíriai kurdokat, akik a szárazföldön harcolva nemegyszer megleckéztették a dzsihadistákat. A kurdok a maguk kárára sokadszor részesültek ugyanabból a leckéből: soha ne bízz a Nyugatban! Nemhogy függetlenséget nem értek el, a török hadsereget is magukra szabadították.
Csak halkan jegyezzük meg, hogy a korábban felmorzsolódott iszlamista erők, látva ezt a nagy bizonytalanságot a térségben, újra egyesülni kezdtek, igaz, most nem a rettegett fekete zászló, hanem fehér lobogó alatt, például Moszul környékén. Az biztos, hogy a szövetségesek, ha a szunnita muzulmán csapatok megerősödnek, nagy bajban lesznek, ha szárazföldi erőket akarnak maguknak toborozni.
Az elmúlt években az egész térségben Irán minden fronton megerősödött. Forradalmi Gárdájával megkérdőjelezhetetlen szerepet játszott az Iszlám Állam elleni harcban: Irakot felszabadította a helyi csapatokkal a nemzetközi szövetség légi támogatását élvezve. Szíriában is jelentős sikereket ért el Bassár el-Aszad elnök síita vallású rendszerének segítséget nyújtva.
Egyes források szerint a Szíriában tevékenykedő „iráni önkéntesek” száma ötvenezer fő. Ez ma már jelentős hadsereg létszámával ér fel. Kialakult a szárazföldi kapcsolat az ugyancsak síita libanoni Hezbollah milicistáival, akik szintén nagy számban – úgy tízezernyien – vesznek részt a szíriai harcokban. Ha Izrael sokáig tétlenül figyeli a határaitól néhány kilométerre zajló erőfelvonulást, akkor alaposan meglepődhet, noha a zsidó állam felkészült minden lehetséges forgatókönyvre.
Az első lépés az volt, hogy meggyőzte az amerikai Trump-adminisztrációt, hogy meg kell akadályozni Irán térnyerését a térségben. Nem jött rosszul Jeruzsálem számára, hogy ugyanezt hajtogatta az amerikaiakkal folytatott tárgyalásain Szaúd-Arábia is. Donald Trump elnök tanácsadói köre is – főleg katonák és hírszerzők – osztotta azt a megítélést, hogy Teheránban nem lehet bízni. Amerikai részről az iráni atomalku felmondása ennek a ténynek tudható be, és nem annak a vádnak, hogy Irán továbbra is atomfegyver előállításán munkálkodik.
Fel kell tartóztatni Iránt, és ennek elérésére az Egyesült Államok jó fegyvernek véli a gazdasági embargót. Ha korlátozzák az iráni olajvagyon külföldi értékesítését, majd Teherán is meggondolja, hogy gazdasága ennyi háborút el tud-e elviselni.
Nyugat-Európa és Moszkva ágál az amerikai döntés ellen. A hét végén egyértelműen kiderült, hogy miért. Amerikai illetékesek elmondták: ez nem egészen úgy működik, hogy ők „széttépik” az Iránnal kötött megállapodást, a nyugatiak viszont továbbra is részesülnek a megkötött üzletek dollármilliárdjaiból.
A bökkenő az, hogy ugyanolyan embargóval sújthatják az Iránnal továbbra is együttműködő cégeket, mint Teheránt. Egy kicsit lehet „hebrencskedni”, de úgysem tudnak mit tenni az európaiak a nagyobb ellen – tulajdonképpen ez derült ki a nyugatiak felmondás előtti nagy washingtoni jövés-menéséből. Kénytelenek lesznek követni – természetesen Moszkva kivételével – az amerikai utasításokat. Ez különösen fáj a Nyugatnak, hiszen újból búcsút kell mondaniuk az iráni szerződések mesés profitjainak.
De valószínűleg nem örül majd az iráni lakosság sem: nem fog nőni a perzsa életszínvonal, nem korszerűsödik a termelés, elmaradnak a fejlesztések. A kérdés az, hogy a nacionalista propaganda, amely az utóbbi időkben csak győzelmekről számolt be, meddig tudja elfeledtetni az ország valós helyzetét.
Izrael mindenesetre a múlt csütörtökön azonnal élt is az amerikai „felhatalmazással”: miután állítólag Szíriából Irán rakétákat lőtt ki a Golán-fennsíkra, az izraeli vadászgépek felszálltak, és több mint harminc célpontot támadtak Szíria területén, ahol az iráni Forradalmi Gárda egységei állomásoznak, illetve iráni fegyverraktárakat gyanítottak.
Orosz értesülések szerint az izraeli gépek hetven rakétát indítottak a megtámadott mintegy 35 célpont ellen. A szír polgárháború hét éve alatt eddig is voltak izraeli beavatkozások szír területen, de főleg fegyverszállító konvojokat értek támadások, ám a zsidó állam ilyen kiterjedt akciót még nem hajtott végre. Egy volt izraeli biztonsági szakértő a következőket mondta erről:
„Mindig is azon voltunk, hogy ne avatkozzunk be a szír válságba. Előbb meg kellett akadályoznunk azt, hogy az iráni technológia zavartalanul áramoljon a libanoni testvérszervezet, a Hezbollah számára, de azt követően, hogy határainktól 15 kilométerre Irán fegyvereket telepít, megváltoztak a játékszabályok.”
Amikor híre kelt a kiterjedt izraeli akciónak, a politikusok az első nyilatkozataikban világszerte kifejezték reményüket, hogy nem fajul el a helyzet, meg lehet állítani az eszkalációt. Mindenki attól tartott, hogy kialakulhat olyan iráni–izraeli ütésváltás, amely nyílt háborúba torkollhat. Ha felrobban ez a puskaporos hordó, aligha lesz olyan, a szíriai válságban részt vevő állam, amely kimaradhatna belőle.
Csak említsünk két nagyot, Oroszországot és Törökországot. Vajon a hétfői vérfürdő után kitör-e a palesztin felkelés, a negyedik intifáda? Vajon lesz-e olyan környékbeli állam, amely akár katonai segítséget is hajlandó nyújtani a mostanában mindinkább háttérbe szoruló palesztinoknak? Vagy épp e fejleményre várt a síita tengely? Az évtizedek óta rendezetlen közel-keleti viszonyoknak köszönhetően a világ most igen veszélyes időszak elé néz.