– Kitüntetése annak is szól, hogy olyan közösségi értékeket közvetít, amelyek helytől és időtől függetlenül állandóak?
– Gazdagabb az élete annak, aki gyerekként megtapasztalja, hogy esténként az édesanyja odahajol fölé, és énekel vagy mesél neki. Nagy szükségünk van arra a fajta szeretetre, amelyet a szüleinktől kaphatunk azáltal, hogy leülnek mellénk, és időt szánnak ránk. A mese, az ének az esti félsötétben közösséget teremt közöttünk, ennek a lelkiségét a szülő, a nagyszülő viheti tovább a gyermekbe.
– Ön a szülei példáját folytatja?
– Nálunk olyan természetes volt, hogy énekelünk, ahogy a levegőt vettük. Édesapám mindenfajta munka közben fütyült és dalolt. Édesanyám ugyanígy: énekkel altatott és ébresztett bennünket. Ez teljesen belém ivódott. Az ember talentumot kap a születéssel, én ebben hiszek, de nagyon sok múlik azon, honnan jövünk, milyen közegből, milyen családból indulunk. Édesapám különlegesen szép hanggal megáldott ember volt, és nemcsak ő – kilencen voltak testvérek, mindegyikük énekelt. Édesanyámnak kedves, kislányos hangja van ma is, nagymamám esténként dallal nyugtatta őt és hat testvérét. Mondták is a faluban, amikor elmentek a házuk előtt, hogy „na, a Tulokné altatja a gyermekeit”, mert az énekszó kihallatszott az utcára. Gyerekkoromban nem volt rádiónk, sem televíziónk – pedig ez már a hatvanas évek –, de édesapám úgy érezte, tudnak ők annyit énekelni, mesélni a gyerekeiknek, hogy nincs szükség másra. A dalolásnak tehát mindkét oldalról olyan hagyománya volt a családban, amelyre a későbbiekben építeni tudtak, akik a népzene felé irányítgatták az életem.
– Korán kiderült, hogy szép a hangja, az induló táncházmozgalom a népdaléneklés felé vitte, holott óvónőnek készült.
– Már az általános iskolában felfigyeltek a hangomra. Asbóth Márta fiatal diplomásként került Ménfőcsanakra, és szeretett volna rendhagyó irodalomórát tartani Csokonairól. Szerettem énekelni, ezért elvállaltam a szereplést, amelynek aztán nagy sikere lett. Meg is kérdezte a tanárnő, nem lenne-e kedvem népdalokat énekelni. Mondtam, én már tudom, hogy Csillagok, csillagok meg Megyen már a hajnalcsillag lefelé, mire a tanárnő bevitt a könyvtárba, és a kezembe adta a Kodály–Vargyas népdalos példatárat. Ő indított el versenyeken, a ’68-as Ki mit tud?-on is, aztán felkészített az 1970-es Röpülj, páva! televíziós népdalversenyre, ahol az első díj mellett elnyertem Kodály Zoltánné különdíját is. És ez egyetlenegy pedagógustól indult, nem kellett több hozzá. De ha az ember életében van egyetlen tanár, aki meglátja a gyerekben lévő tehetséget, és hajlandó rá időt áldozni, az meghatározó lehet a pályán. Mert nem akartam én népdalénekes lenni, de a rengeteg verseny mégis ebbe az irányba vitt.
– Választás elé állította a siker?
– Komolyan el kellett gondolkodnom azon, hogy mihez fogjak, mert az sem mindegy, olyannal tölti-e az ember az egész életét, amit szeret… Sok dilemma volt. Húszévesen válaszút előtt álltam: „Óvónő akarsz lenni, és gyerekekkel foglalkozni, vagy szeretnél inkább énekelni, és a népdal ügyét szolgálni?” – tettem fel magamnak a kérdést. Aztán eljutottam Erdélybe – igazából akkor dőlt el a sorsom, amikor Mezőségen, Széken, Válaszúton olyan emberekkel találkoztam, akik megerősítettek a hivatásomban, amely a magyar népdal megszólaltatása és terjesztése lett.
– Mi tartotta meg a pályán?
– Először is az a csoda, amelyet népdalnak nevezünk. Később azok a találkozások, amelyek az életemet meghatározták. Az énekek dallamába és főleg a szövegébe lettem én szerelmes, elkápráztatott, hogy milyen pontosan fogalmaznak az emberi érzésekről a hagyományban. A televíziós versenyek hatására az 1970-es években tömegek fordultak a népzene felé, és amikor Halmos Béla és Sebő Ferenc társaikkal lehozták a táncot a színpadról, elindult a táncházmozgalom. Hatalmas siker volt. A mozgalom felfutása azóta is töretlen. Bár az emberek hajlamosak azt hinni, hogy csak az van, amiről a tévében és a rádióban beszélnek, de mára több száz iskolában oktatnak néptáncot, és népzene tanszék működik a Zeneakadémián. Ezek a teljesítmények mind összefüggnek, és egymást erősítik.
– A rádióban önnek is van műsora, a Népdalforrás.
– Járom az országot, rengeteg népdalkörrel, zenekarral, énekessel vagyok kapcsolatban. A Magyar Katolikus Rádióban ezeket a muzsikáló közösségeket szeretném bemutatni, és ezzel is fejet hajtani előttük, amiért rendszeresen összegyűlnek, próbálnak, gyakorolnak, fesztiválokra, bemutatókra járnak, és ebben telik örömük.
– Az Óbudai Népzenei Iskola tanáraként mi a tapasztalata, ez a fajta kulturális önellátás hogyan válik belső igénnyé?
– Vannak tanítványaim, akiket a táncházban megélt élmények motiválnak. Az Óbudai Népzenei Iskolában tanítok harminc éve, oktattam a zeneművészeti egyetem népi ének szakán, ezért folyamatában is látom, hogyan épül be a tudás. A zeneakadémistás énekes lányok, akik gyakorlatra jönnek hozzám, mondják, hogy fotózni kellene, ahogy a kicsi lányok bűvölik az énekszót. A kisebbekkel közösen énekelünk, mert az ad nekik biztonságot és – remélem – örömet is. A nagyobbakkal már eredeti felvételről tanulunk.
– Az eltérő környezet, a változó szókincs nem akadálya a befogadásnak?
– Magyarázni kell sok mindent. Pendely, lapító: számtalan olyan szó van, amelyet a hétköznapi beszédben már nem használunk, de népdalainkban előfordulnak – ezekkel is gazdagodnak. Itt mindenre találunk szavakat: bánatra, örömre, a születéstől kezdve a gyászig minden helyzetre van ének.
A mai lányok és fiúk pedig érzékenyen reagálnak ezekre a dallamokra, szövegekre, ritmikákra. Az önfeledt dalolás – amellyel a nyári, népzenei táborokban találkozom leginkább, amikor összeállnak, összekapaszkodnak, de nem azért, mert figyeli őket valaki, és muszáj, hanem az együtt éneklés öröméért – életre szóló élmény számukra. Három népzenei tábort is vezetek nyaranta, látom, milyen lelkesedéssel táncolnak és énekelnek a fiatalok, és mekkora öröm számukra, amikor a következő évben újra találkoznak. Barátságok, szerelmek szövődnek közöttük, aztán egyszer csak azt vesszük észre, hogy házassági meghívót kapunk.
– Minden korosztály megszólítható?
– Kamasznak, kisgyereknek mindegyiknek meg lehet szólítani a lelkét, csak nem mindegy, mivel és hogyan. Tanítványaim életkora a hétévestől a 24 évesig terjed. A legkisebb szeptemberben megy iskolába. Nem kérte senki, hogy jöjjön be az órára, de ott ül a nővérével, aki már tizenkettő. Úgy indult egy évvel ezelőtt, hogy elkíséri a testvérét, és kinn megvárja az előtérben. Igen ám, de a nagylány a kocsiban és úton-útfélen azokat a dalokat énekelte, amelyeket együtt tanultunk, a kicsi meg fülelt, hallgatta és megtanulta. Egy idő után megkérdezte az anyukáját: „Nem ülhetnék be én is Ilonka nénihez?” Azóta a kislány minden órán ott van, minden dalt tud, idén felvételizett a Kodály iskolába, ahol énekével lenyűgözte a pedagógusokat.
– Mégsem volt tehát hiábavaló, hogy óvónőként végzett, a tanításban a pedagógiai érzékét is kamatoztatja?
– Ezeket próbálom használni. Akár előadásról, akár tanításról van szó, mai napig hittel csinálom a munkámat, és felelősséggel a magyar népzene és a népdalok iránt.